JiKri

óbálta-e már valaki egy örömért odaadni az életét,
méghozzá önként, minden külső kényszer nélkül? Normális
esetben az ember - bár nem akar - meghal. A halál
hívatlanul érkezik, és magával ragad. Ez nem önkéntes alapon
történik, kivéve az öngyilkosságot. De próbált-e már valaki
meghalni önként, könnyedén, az öröm feladásának érzésével?
Nyilvánvalóan nem! Pillanatnyilag az ideálok, örömök,
ambíciók azok a dolgok, amelyeknek jelentőséget tulajdonítunk.
Az életben a létezés, jólét, bőség, lemondás a fontos,
nem pedig az „én". Az pusztán az értelem működése. Ha azzal
kísérletezünk, hogy apróságokért mindent feláldozzunk -
az már valami. Meghalni kis örömökért - könnyen, kényelmesen
és mosolyogva - annyi már elég. Aztán beláthatjuk, hogy
az elme képes meghalni sok mindenért, akár egyetlen emlékért
is. A számítógépek átveszik az emlékezés funkcióit, de az
emberi elme igazából több, mint az asszociáció és memória
gépies beidegződése. Nem rendelkezhet viszont ezzel a többlettel,
ha képtelen meghalni bármiért, amit ismer.
Ahhoz, hogy belássuk mindezek igazságát, szükséges,
hogy elménk fiatalos legyen, ne pusztán az idő síkjában működjön.
A fiatalos elme képes meghalni mindenért. Ugye,
azonnal érezhető ennek az igazsága? Talán nem látjuk rendkívüli
fontosságát, mérhetetlen finomságát, a szépségét és
gazdagságát ennek a halálnak, de már maga az a tény, hogy
hallunk róla, elülteti a magot, és szárba szökken ezen szavak
kiteljesedő jelentősége. Nem csupán felszínes tudati szinten,
hanem a tudatalattiban is.