JiKri

ohasem maradunk valamilyen tiszta és egyszerű érzés
mellett, hanem mindig felcicomázzuk azt szavainkkal.
A szó eltorzítja az érzést; a gondolat kavarog körülötte,
sötétségbe taszítja, félelmek és vágyódások hatalma alá rendeli.
Sohasem maradunk meg egy érzésnél, legyen az gyűlölet
vagy szépség iránti különös vonzódás. Amikor feléled a
gyűlölet, megállapítjuk, mennyire rossz; kényszert érzünk,
küzdeni akarunk, hogy legyőzzük, zavarosak vele kapcsolatos
gondolataink...
Próbáljunk a gyűlölet, irigység, féltékenység, rosszindulatú
nagyravágyás érzése mellett megmaradni. Végtére is ez a
mindennapi életünk, bár lehet, hogy inkább a szeretettel
vagy a szeretet szóval élnénk szívesebben együtt. Amennyiben
a gyűlölet érzése bennünk van, és meg akarunk bántani
valakit egy gesztussal vagy szóval, nézzük meg, hogyan tudnánk
ebben az érzésben megmaradni. Vajon képesek vagyunk
rá? Megpróbáltuk valaha is? Elképesztően nehéznek
fogjuk találni. Elménk nem hagyja békén az érzést: hajszolja
emlékezésekkel, képzettársításokkal, tűrésekkel és tiltásokkal
- folytonos, örökös fecsegés... Emeljünk fel egy kagylót.
Vajon megnézhetjük, megcsodálhatjuk-e különleges szépségét,
anélkül, hogy arról locsognánk, milyen szép, vagy milyen
állat lakhatott benne? Tudunk-e figyelni úgy, hogy közben
elménk mozdulatlan marad? Képesek vagyunk-e megélni
a szavak mögötti érzést, amely nem szavakból épült fel?
Ha igen, felfedezhetünk egy rendkívüli dolgot, egy időn túli
mozdulatot, egy tavaszt, amely nem ismeri a nyarat.