JiKri

z ima - amely fohász és kérés - sohasem találja meg a
valóságot, amely nem könyörgés eredménye. Csak akkor
imádkozunk, kérünk és fohászkodunk, amikor bajban
vagyunk vagy szomorúság ér bennünket. Mivel nem értjük
meg a bajt vagy szomorúságot, valaki máshoz fordulunk.
Az imára kapott választ saját magunk találjuk ki. Valamilyen
módon mindig kielégítő és örömet szerző ez a válasz, mert
különben elutasítanánk. Ha tehát valaki megtanulja azt a
trükköt, hogyan lehet az elmét valaminek az ismételgetése által
megnyugtatni, ez szokásává válik. A fohászra adott válasznak
azonban nyilvánvalóan igazodnia kell az imádkozó
egyén vágyaihoz.
Az ima, a fohász, a könyörgés sohasem világíthat rá arra,
ami nem az elme szüleménye. Ha meg akarjuk tudni, mi az,
amit nem az elme tákolt össze, az elmének nyugodtnak kell
lennie. Nem szavak ismétlése révén, ami nem más, mint önhipnózis,
sem pedig olyan eszközök használatával, amelyek
nyugalomra késztetik.
A kierőszakolt, mesterségesen keltett nyugodtság semmiképpen
sem nevezhető nyugalomnak. Olyan ez, mint amikor
egy gyermeket a sarokba állítanak. Látszólag nyugodt, de belül
forrong. A fegyelmezéssel nyugtatott elme sohasem lesz
igazán nyugodt, az így keletkező nyugodtság sohasem adhat
teret annak a kreatív állapotnak, amelyben a valóság létezik.