JiKri

ki hisz Istenben, sohasem találhat rá. Ha nyitottak vagyunk
a valóságra, abban nincs helye hitnek. Ha nyitottak
vagyunk az ismeretlenre, abban hitnek szintén
nincs semmi keresnivalója. Végső soron a hit az önvédelem
egyik formája, és csak a kicsinyes elme hihet istenben. Emlékezzünk
a világháborús pilóták hitére, akik azt hangoztatták,
hogy Isten velük van, miközben bombákat szórtak! Ezek szerint
lehet hinni Istenben gyilkolás közben, vagy amikor másokat
kizsákmányolnak. Hiszünk Istenben, és közben gátlástalanul
harácsolunk, támogatjuk a hadsereget - azt hangoztatjuk,
hogy hiszünk a könyörületességben, megbocsátásban
és jóindulatban... Ameddig hit létezik, nem gondolhatunk az
ismeretlenre, mivel a gondolat képtelen azt felmérni. Az elme
a múlt terméke, a tegnap eredménye, és az ilyen elme bizonyára
képtelen az ismeretlen felé nyitni. Az ilyen elme csak
képek közvetítésére alkalmas, de ezeknek nincs kapcsolata a
valósággal. A mi istenünk tehát nem isten, hanem általunk
készített kép, saját elégedettségünk leképezése. A valóságra
csak akkor lehet számítani, ha az elme teljesen megérti saját
működését, és annak véget is tud vetni. Az ismeretlent csak
abban az esetben képes befogadni az elme, ha teljesen üres.
Az elme nem tisztul meg addig, amíg meg nem érti a kapcsolat
tartalmát - az emberekkel és tárgyakkal való kapcsolatát -
és ameddig nem állítja helyre a kapcsolat valódiságát mindennel
ezen a világon. Amíg az elme megértő a kapcsolataiban
rejlő konfliktusok iránt, addig nem lehet szabad. Ha az
elme már teljesen csendes, minden vonatkozásban tétlen,
nem foglalkozik leképezéssel és végtelenül nyugodt - csakis
attól kezdve lehet örök és időtlen.