JiKri

a valaki tényleg eljut egy olyan állapotba, amelyben kijelenti,
„nem tudom", ez rendkívüli alázatosságra vall.
Nincs meg benne a tudás arroganciája, nincs szó hatás-
vadász, magabiztos válaszadásról. Amikor valóban kimondjuk:
„nem tudom" - amit nagyon kevesen képesek megtenni
-, abban a pillanatban a felismerés miatt megszűnik minden
félelem, és az elme már nem kutat az emlékek között,
nem vizsgálja többé az ismereteket. Ezután valami rendkívüli
dolog következik. Ha eddig mindenki tudta követni,
amit mondtam - nemcsak a szavakat, hanem ténylegesen tapasztalták
is -, akkor rájönnek, hogy amikor kimondjuk:
„nem tudom", megszűnik minden feltételhez kötődés. Vajon
milyen állapotba kerül ilyenkor az elme?
Valamilyen időbeli állandóságra törekszünk, tartósságra,
örökkévalóságra vágyunk. Azt tapasztaljuk, hogy körülöttünk
minden átmeneti, megszületik, elhervad és elpusztul.
Mindig arra törekszünk, hogy kialakítsunk valami tartósat a
meglévő ismeretek keretein belül. Az ismeret csak a gondolaton
keresztül működik, az emlékezet így válaszol a kihívásra.
Mit kell tennünk, ha ezt belátjuk, és tudni akarjuk, hogyan
lehet befejezni a gondolkodást? Az biztos, hogy az önismereten
keresztül tudatában kell lennünk a gondolkodás teljes folyamatának.
Látnunk kell, hogy minden gondolat - legyen az
bármilyen titokzatos, magasztos, közönséges vagy ostoba -
gyökerei az ismertben, illetve az emlékezetben vannak. Ha
ezt nagyon tisztán látjuk, az elme, miután szembekerült egy
komoly problémával, képes azt mondani, „nem tudom", mivel
nem létezik válasz.