JiKri

z elme teljes mértékben feltételekhez kötött; nincs olyan
része, amely ezektől szabad lenne. Ezt a tényt - akár tetszik,
akár nem - tudomásul kell venni. Mondhatjuk azt,
hogy van olyan részünk - a megfigyelő, a felettes én, az atma
-, amely nem korlátozott. Mivel gondolunk rá, a gondolatok
közé tartozik, vagyis feltételekhez kötődik. Ki lehet találni
ezzel kapcsolatban számos elméletet, az viszont tény, hogy
tudatos és tudatalatti elménk egyaránt feltételekhez kötődik,
ahogy az ettől való szabadulási törekvések is. Mit tehet ilyenkor
az elme? Vagyis milyen állapotban lehet az elme, amikor
tudja, hogy feltételekhez kötődik, és felismeri, hogy az ettől
való szabadulási törekvések szintén korlátozottak?
Amikor kijelentjük, hogy nem kötődünk feltételekhez, ezt
valóban tudjuk, vagy csupán hangzatos megnyilatkozásról
van szó? Ugyanolyan bizonyossággal tudjuk, ahogyan egy
kobrát felismerünk? Amikor látunk egy kígyót, és tudjuk,
hogy az kobra, azonnal és spontán módon cselekszünk. Vajon
amikor azt állítjuk, tisztában vagyunk vele, hogy feltételekhez
kötődünk, van-e annak ugyanolyan jelentősége, mint
egy kobra felismerésének? Vagy esetleg csak egy tény felszínes
ismeretéről beszélhetünk, nem pedig a tény felismeréséről?
Amikor tudatosul bennünk, hogy feltételekhez kötődünk,
azonnal cselekszünk. Nem kell arra törekednünk,
hogy ne kötődjünk feltételekhez. Tény, hogy feltételekhez kötődünk,
és a vele való szembesülés azonnali megvilágosodást
okoz. Abban rejlik a nehézség, hogy nem ismerjük fel minden
vonatkozásában, nem látjuk be, hogy minden gondolat
-bármilyen kifinomult, fortélyos, filozofikus vagy bonyolult
legyen is - feltételekhez kötött.