JiKri

yilvánvaló, hogy úgy tekintjük, mint egy megfigyelő,
aki haragos. Azt mondom, mérges vagyok. A harag pillanatában
az én nem létezik, csak utána következik, és
ez az idő jelenlétére utal. Nézhetjük-e az időtényező kiiktatásával
a tényt, a gondolatot vagy a szót? Ez akkor fordulhat
elő, amikor létrejön a megfigyelő nélküli figyelem. Nézzük,
hová vezetett ez a gondolat minket. Most látás útján kezdünk
valamit felfogni - vélemény, végkövetkeztetés, megítélés
vagy elítélés nélkül észlelünk. Ezért ismerjük fel azt, hogy létezik
..látás" gondolat nélkül, amelv nem más. mint a szó. Igv
az elme túljut az ideák szorításán, a kettősség konfliktusán és
minden máson. Tehát tekinthetjük-e a félelmet másnak, mint
elszigetelt ténynek?
Amennyiben elszigetelünk egy tényt, amely nem nyit kaput
az elme teljes univerzumára, vissza kell térnünk a tényhez,
és újra kezdhetjük egy másikkal. Mikor önmagunkat az
elme rendkívüli megnyilvánulási formájaként kezdjük látni,
megvan a kulcs, kinyithatjuk az ajtót és beléphetünk...
Amikor szembesülünk egy félelemmel - haláltól, szomszédtól,
házastársi hatalmaskodástól, mindenféle zsarnokságtól
-, vajon ez megnyitja-e az ajtót? Ez a lényege az egésznek,
nem pedig az, hogyan lehet megszabadulni tőle - mivel
az ajtó megnyitásának pillanatában a félelem nyomtalanul eltűnik.
Az elme az idő eredménye, az idő pedig a szó - milyen
furcsa erre gondolni! Az idő gondolat, amely többek között a
haláltól való félelmet szüli. Markában tartja a félelem minden
bonyolultságát és finomságát.