JiKri

iközben nézünk valamit - legyen az fa, feleség, gyerek,
szomszéd, csillag az égen, fény a vízen, madár a levegőben
vagy bármi - mindig jelen van egy megfigyelő -
cenzor, gondolkodó, kísérletező, kutató -, valamint a megfigyelés
tárgya. A megfigyelő és a megfigyelt, a gondolkodó és
a gondolat. Mindig létezik tehát megosztottság, amelynek
oka nem más, mint maga az idő. Ez a megosztottság a konfliktus
lényege. A konfliktussal együtt megjelenik az ellentmondás.
A megfigyelő és megfigyelt már önmagában ellentmondás,
ezenkívül elkülönülés is. Ahol pedig ellentmondás
van, ott nem hiányzik a konfliktus sem. Konfliktus esetén
mindig úgy érezzük, sürgősen túl kell jutnunk rajta. Le kell
győzni vagy leigázni, menekülni előle, csinálni vele valamit,
de minden ilyen tevékenység időigényes. Amíg létezik ez a
megosztottság, múlik az idő, ami pedig szomorúságot okoz.
Aki felismeri a szomorúság végét, annak számára ez világos.
Megtalálja a kettősséget gondolkodó és gondolat, tapasztaló
és tapasztalat között. Amikor megfigyelő és megfigyelt
elkülönülnek egymástól, olyankor múlik az idő, így
nem lesz vége a szomorúságnak. Mi tehát a teendő? Egyáltalán
értjük-e ezt a kérdést? Látom magamban, hogy a megfigyelő
mindig figyel, ítélkezik, cenzúráz, elfogad, elutasít,
ellenőriz és alakít. A megfigyelő és gondolkodó nyilvánvalóan
a gondolat eredménye. A gondolat az első, nem pedig a
megfigyelő vagy a gondolkodó. Ha nincs gondolkodás, nincs
megfigyelő vagy gondolkodó, és a figyelem csak abban az
esetben lehet teljes és tökéletes.