JiKri

almozhatjuk az élvezeteket, egyik örömből a másikba
igyekezhetünk, de mindennek a középpontjában ott van
az „én", aki mindezt élvezi. Az „én", aki több örömre
vágyik, aki keresi, kutatja, áhítja a boldogságot, az „én", aki
harcol, aki egyre kifinomultabbá válik, de sohasem szeretné,
ha ez a folyamat véget érne. Csak akkor érhetjük el az eksztázist,
a valódi, fájdalom nélküli boldogságot - amely megalkuvást
nem ismer, és nem valamiféle keresgélés eredményeként
jön létre -, ha az „én" a kifinomulás során végül eltűnik.
Megalkuvás nélküli boldogságra csupán akkor nyílik lehetőség,
ha elménk az „én" gondolatán - kísérletező, megfigyelő,
gondolkodó kategóriákon - túl fejti ki tevékenységét. Ez a boldogság
nem lehet a szó hétköznapi értelmében állandó. Elménk
viszont keresi az állandó boldogságot, valamit, ami tovább
tart. A folyamatosság utáni vágy romlottságra utal...
Ha képesek vagyunk megérteni az élet folyamatát anélkül,
hogy jót vagy rosszat mondanánk rá, véleményem szerint akkor
következik a kreatív boldogság, amely nem a „tiéd" vagy
az „enyém". A kreatív boldogság olyan, mint a napfény. Ha
magunknak akarjuk megtartani a napfényt, az már nem tiszta,
meleg és életet adó. Hasonlóképpen, ha azért vágyunk a
boldogságra, mert szenvedünk vagy mert elvesztettünk valakit,
esetleg azért, mert sikertelenek voltunk, az csak egyszerű
reakció. Ha azonban elménk képes túljutni ezen, olyan boldogságra
talál, amely már nem önmagából fakad.