JiKri

ind annyiunknak van valamilyen bánata. Akarunk tudni
ezekről? Amennyiben igen, elemezni és magyarázni
kell, miért szenvedünk. Olvashatunk könyveket erről
a témáról, járhatunk templomba, és hamarosan megtudunk
majd valamit a bánatról. Én azonban nem erről beszélek, hanem
a bánat végéről>A szomorúságról szerzett ismeret nem
vet véget a bánatnak. A bánat vége azzal kezdődik, hogy lelki
önvizsgálatot kell tartani, és minden pillanatban tökéletesen
tudatában kell lenni az összes pszichológiai tényezőnek.
Sohasem menekülhetünk el tehát a bánat tényétől,, nem észszerűsíthetjük,
sohasem alkothatunk véleményt róla, hanem
teljesen együtt kell élnünk vele.
Jól tudjuk, milyen nehéz együtt élni a hegyek látványával,
és közben nem hozzászokni annak szépségéhez. Naponta ott
vannak szemünk előtt a hegyek, halljuk a patak csobogását,
látjuk a völgy árnyait. Biztosan mindenki megfigyelte, milyen
könnyen hozzá lehet szokni ezekhez. Megállapítjuk, hogy valóban
szép, aztán továbbmegyünk. Együtt élni a széppel vagy
a csúffal, és nem hozzászokni a látványhoz - hatalmas energiát
igényel, olyan tudatosságot, amely nem engedi elménket
eltompulni. A bánat is tompítja az elmét, amennyiben hozzászokunk,
ahogy azt nagyon sokan teszik. Nem kell azonban
hozzászokni a bánathoz. Együtt lehet élni a bánattal, meg lehet
érteni, bele lehet merülni, de nem azért, hogy megtudjunk
róla valamit.
A bánat létezik, ennél a ténynél azonban nem szükséges
többet tudni róla. Együtt kell élni vele.