JiKri

egtöbben soha nem vagyunk egyedül. Visszavonulhatunk
a hegyekbe és élhetünk remeteként, de amikor fizikailag
csak magunkban vagyunk, akkor is ott lesznek
velünk ideáink, tapasztalataink, hagyományaink és ismereteink
arról, ami már elmúlt. A keresztény szerzetes az apátság
cellájában sincs egyedül; vele van gondolatban Jézus, a
teológia, a hit és a dogmák. Az indiai szerzetes, aki elvonul a
világtól, szintén nincs egyedül, mivel együtt él emlékeivel.
Olyan egyedüllétről beszélek, amelyben az elme teljesen
megszabadul a múlttól. Csak az ilyen elme erényes, és ebben
az egyedüllétben van ártatlanság. Esetleg mondhatjuk azt,
hogy ez túlságosan nagy kérés. Ebben a kaotikus világban
nem lehet így élni, mindennap be kell menni a munkahelyre,
pénzt kell keresni a megélhetésre, gyereket kell nevelni, el
kell tűrni a házastárs piszkálódásait és még lehetne folytatni
a felsorolást. Amiről beszélek, szerintem kapcsolódik a napi
tevékenységekhez, különben nem volna semmi értéke. Láthatjuk,
hogy ebből az egyedüllétből származik az erény,
amelyben rendkívüli érzék alakul ki a tisztaság és gyengédség
iránt. Nem számít, ha valaki hibát követ el, ennek nincs
igazán jelentősége. Az számít, hogy legyen meg a teljes egyedüllét
érzése, mivel csak ilyen állapotú elme lehet tudatában
annak, mi van szavakon, neveken és képzeleten túl.