JiKri

mikor a lélek örökkévalóságáról beszélünk, feltételezzük,
hogy az nyilvánvalóan nem tartozik az elme területéhez.
Ezek szerint az „én" is ilyen lelki örökkévalóság
volna? Amennyiben lelki örökkévalóság, akkor az időtől
független, tehát nem születhet újjá, nem folytatódhat. A gondolat
nem gondolhat rá, mivel a gondolat az időn belül van,
a tegnapból származik, és folyamatos mozgása miatt válaszokat
ad a múlt eseményeire. A gondolat tehát lényegében
az idő terméke. Ha a gondolat gondolni tud az „énre", akkor
az része az időnek. Ebből következik, hogy az „én" nem szabadul
meg az időtől, vagyis nem spirituális, ami teljesen nyilvánvaló.
„En" és „te" csak a gondolat folyamatában léteznek.
Tudni akarjuk, hogy ez a gondolati folyamat, amely a fizikai
léttől függetlenül folytatódik, újjászülethet-e, illetve reinkarnálódhat-e
fizikai formában. Lépjünk ennél kicsit tovább. Az
ami folytatódik, képes-e valaha felfedezni a valóságot, amely
túl van az idő korlátain? Megújulhat-e valamikor az „én",
amely gondolati folyamat? Amennyiben nem, akkor valahol
be kell fejeződnie a gondolatnak. Ezek szerint minden, ami
folyamatos, öröklötten pusztító jellegű? Aminek folyamatossága
van, sohasem újulhat meg. Amíg a gondolat emlékezetben,
vágyban, tapasztalatban folytatódik, addig nem újulhat
meg. Ami tehát folytatódik, nem lehet valóságos. Újjászülethetünk
ezerszer, mégsem ismerjük meg a valóságot, mivel
csak az újulhat meg, aki meghal és elér valaminek a végére.