JiKri

míg az idő keretein belül gondolkodunk, félnünk kell a
haláltól. Megtanultuk, de nem találtuk meg a végső
igazságot, és mielőtt meghalunk, meg kell találnunk.
Ha pedig ez nem sikerül, mielőtt meghalunk, legalább abban
reménykedhetünk, hogy majd következő életünkben rábukkanunk.
Egész gondolkodásunk alapja az idő. Gondolkodásunk
az ismerthez kapcsolódik, annak következménye, az ismert
pedig az idő folyamata. Ilyen elmével próbáljuk kitalálni,
milyen lehet a halhatatlanság az időn túl, ez pedig hiábavaló
hajsza. Csupán a filozófusok, elméletgyártók és spekulánsok
számára van értelme. Ha meg akarjuk találni az igazságot
- nem holnap, hanem most és azonnal -, saját magunknak
kellene megszüntetni a folytatást, nem pedig énünknek,
amely mindig gyűjtöget, törekszik, és folytonosságot biztosít
magának az emlékezéssel. Nem lehet meghalni miközben
élünk - nem lehet mesterségesen elveszteni a memóriát, ami
nem más, mint amnézia. Ténylegesen abba kell hagyni az
emlékek felhalmozását, ezzel pedig megszüntemi az „én"
folytonosságát. Az időhöz kapcsolódó világban élve az elmének
nincs lehetősége, hogy minden kényszer nélkül olyan állapotot
teremtsen, amelyben sem a tapasztalónak, sem a tapasztalatiak
nincs alapja. Amíg létezik tapasztaló, megfigyelő,
gondolkodó, mindig félni kell a végtől és a haláltól...
Amennyiben lehetséges, az elme legyen mindennek teljesen
tudatában. Ne állapítsa meg, hogy az egész mennyire
egyszerű. Ha az elme tudatában van a tudatosság teljes folyamatának,
és annak, hogy az idő korlátain belül hiábavalóság
az időn túli keresése - ha mindennek tudatában van, létezhet
olyan halál, amely valóban teljesen időn túli.