Tanulmányok a kézműipar történetéből

magyar királyság területén akkortájt több mint 13 000 település létezett, ez azt jelentiminden 16. helységben működött legalább egy sernevelő. Másként fogalmazva:abban az időben egyetlen működő serház ellátta a tágabb környék mintegy 16-20 falvát serrel.A XVIII–XIX. században a serházaink népes számát elsősorban azok jövedelmezőségévelszokták indokolni. Ez kétségtelen, viszont ez még nem magyarázza,hogy miért maradnak életben hosszú ideig a kevésbé jövedelmező közepes éskisméretű sernevelők?Figyelembe kell venni, hogy a meglévő ipar ellenére, a kor magyar gazdaságábana mezőgazdaságé a döntő szerep. Az agrárium egészének a sajátsága – még anapjainkban is –hogy az ott keletkezett jövedelemhez csak a termés betakarításaután lehetett hozzájutni. Nem véletlen, hogy Magyarországon évszázadok óta alegtöbb házasságot augusztusban kötik. Tették ezt azért, mert addigra el lehetettadni a termést, s volt pénz. Magyarországon a későfeudalizmus idején, a XVIII–XIX. században nincsenek hitelintézetek az országban, már pedig pénzre szükségvolt. Ezért úgy gondolom a világi és egyházi uradalmi iparok keletkezésének azegyik mozgatója, hogy azok az időjárási és természeti viszonyoktól nem függő,rendszeres jövedelmet biztosítottak. Különösen érvényes ez a serfőző iparra. Márpediga birtokosoknak rendszeres kiadásaikhoz készpénzre, ún. forgótőkére voltszükségük. Ehhez ugyan hozzájutottak a földesúri borkimérésből származó bevételekútján, de csak részben. Az eladható bor mennyisége korlátozott volt, s azt nemlehetett úgymond “gyártani”, mint az árpából, komlóból, vízből főzött sert. Ezenkívül az ősiség törvénye kizárta a lehetőséget, hogy a birtokra jelzálogot vegyenekfel, s éppen ezért írta Széchenyi István a nagyhatású művét, a Hitelt.Elgondolásom szerint ennek a mindennapos hiteligénynek a fedezetét jelentettéka serfőzőházak és a vendégfogadók. A kisforgalmú, csekély termelésű uradalmiserfőzők hosszú idejű életképességét az tette lehetővé – amiről már szóltam –, hogy azok működése ráépült a gazdaságra (hizlaldák, élesztőkészítés, pálinkafőzés).A főzés után visszamaradó mellékterméket, a malátát feletették a hizlaldákban,rendszeresen élesztőhöz jutott az önellátó uradalom, s nem veszett kárba amegromlott ser sem, mert kifőzték pálinkának. Az uradalmi serházak jövedelmezőségétbiztosította az, hogy a sernevelők körüli munkák egy részét (favágás, fuvarozás,árpa és komlótermesztése stb.) a jobbágyi szolgáltatások révén ingyen lehetettelvégezni.Nagy múltú történelmi borvidékeink közül Tokaj-Hegyalján a XVI–XVII–XVIII. században számos serház létezett. Ez a körülmény is azt a megállapításterősíti, hogy a földesúri uradalmak csak a serfőzésből és az eladás révén tudták a –a bor korcsmáltatás mellett, s egyéb ipari üzem híján – a folyamatos működéshezszükséges rendszeres bevételt előteremteni.A szőlő termesztésére alkalmas országrészekben nem véletlenül törekedtek abirtokosok az ültetvények növelése révén mind több jövedelemhez jutni. Ezeken aterületeken, mint például Heves megyében a serfőző iparnak korlátot állított a szőlőmonokultúrából eredő borkonjunktúra. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcleverése után a magyar gazdaság is rálépett a kapitalizáció útjára, s elhárultak120