Tanulmányok a kézműipar történetéből

1 font disznóhús áráért akár háromszor annyi marhát is vehetett a vásárló. Feltűnő ahízott állatok húsának kedveltsége is, az új háj limitált ára 9, az óhájé 12 dénár,ezekhez képest a halak viszonylag olcsósága is kitűnik, hiszen a legdrágább halért(viza, tok) is csak 5 dénárt, a harcsáért 2 dénárt, a csukát, potykát és süllőt 1 polturáértárulhatták a mészárosok. A bárányhúsért Pünkösdig 4, azután 3 dénárt kérhettek,a juhhúsért pedig 2 dénárt. Az árszabás tartalmazza a mészárosok által árultbőröket is, a tehénbőr bokra (párja) 3 forint, egyesztendős borjúbőr 48 dénár,harmadfő tinó bőre 30, egy öreg kosé 60, egy öreg kecskéé 36 dénár, a legdrágábbaz öreg csapbőr 64 dénárért. xciii A XVII. század végén a hús erőteljes drágulásánaklehetünk tanúi, hiszen az 1688-as vármegyei limitatióban a disznóhús már 9, azújháj 28 dénárba kerül fontonként, a tulok- és tehénbőr bokra pedig 6 és 8 forintbakerül. xcivA mészárosok és a szintén középkori kiváltsággal rendelkező – a kassai céhartikulusait átvett – miskolci vargák mestersége ugyancsak összefüggött, hiszen abőrök legnagyobb felvásárlója a vargamesterség, amely a csizmától – mint finomabbés különleges szakértelmet megkövetelő terméktől – különböző lábbeliketkészített. A vargák a XVI. század második felében még egyedül képviselték a céhesbőrös mesterséget, s ők végezték a bőrök kikészítését is, nem lévén külön tímárcéha XVI–XVII. századi Miskolcon. 1609-ben így is említik őket: „az tímárokés vargamesterek”, xcv 1613-ban pedig új statútumokat szerez a miskolci vargacéh. xcvi Mesterségükre nemcsak a mezővárosban, hanem a diósgyőri várban is óriásiszükség volt. 1563-ban tárják a kamarai biztosok elé a miskolci vargák, hogy adiósgyőri vár tisztviselői fizetés nélkül arra kényszerítették őket, hogy a várbamenjenek, s ott a maguk által kikészített bőrökből sarukat készítsenek, még ételtitaltis maguknak kellett kiállítaniuk. Ezen felül szolgáik arra vetemedtek, hogy avargáknál talált kész lábbeliket erőszakkal elvették, sőt a lábukról is lerángattákcipőiket. xcviiA vargalegények a XVI–XVII. században nem mindig tudtak a mesterré fogadásigeljutni, mint Ács János, akiről az 1680-as évek elején tanúk mondják el,hogy „csizmadiainas volt, onnét felszabadulva imitt-amott lakott, mint egy csizmadiaszegénylegény”, s csak Kusza János özvegyével Gombos Katával kötött sikeresházassága emelte ki a nincstelenségből, hiszen azelőtt – így vall a beszédes nevűErszényi János – „olyan értékű embernek ismertem Ács Jánost, hogy csak egy árat(= árt) is az én bátyámtól kért munkálódni”. xcviii Ács János példája nemcsak a jóházassággal nyert szerencséjét példázza, hanem, hogy a céhen kívül is sokan foglalkoztakkézműiparral, nemcsak a társulatba bekerülni nem tudott vargalegény,nemkülönben az alapvető bőrös eszközt kölcsönző erszénygyártó is. 1654-ben panasztis emelnek a vármegyénél a céhes vargamesteremberek a kontár vargák ellen,akik ugyanúgy végzik a cserzés, készítés és minden vargamunka mesterségét, minta céhbeliek. A mesterek azzal fenyegetik a kontárokat, hogy „privilégiumokhozalkalmaztatva” eszközeiket, termékeiket erőszakkal elveszik. xcix 1701-ben is említia kontárokat a miskolci varga céh a vármegyének írt kérvényében, de most nem amiskolciak jelentik a fő veszélyt, hanem a falusi kézműipar: „a falukon penig mármostan sok kontárok vannak”. A vargák levelükben iparuk helyzetét, nehézségeit39