Tanulmányok a kézműipar történetéből

ebből az egyik (talán a felső szám) a korongozóra, míg a másik (talán az alsószám) a festő személyére vonatkozott.Ennek az állításnak a fennmaradt termékek a kézzel fogható bizonyítékai.dclxxxiii A tárgyakról megállapítható, hogy a felső arab szám erőteljes bemélyedésű,amelyet a korongozó hagyott. Az első égetés után következett a festés, s afestő arab száma már a mázzal bevont edényre került, s ezért néha teljesen elmosódottávált ez a szám a második égetés után. Más apró részletek is utalnak a nemegyidejű számozásra. Találni olyan edényeket, ahol a korongozó száma és azedényjegy alatt nem álló, hanem utólag fekve, benyomott formában került a tárgyra.Végül, ha a fenti módon kerültek a számok a korongozó és a festő jeleként atermékre, akkor az ő munkájukat minősíteni lehetett. Viszont az égető jelét a tárgyonmár nem kellett külön jelezni, mert ha a jól formázott, szépen festett tárgyakatkiégette, akkor az égető teljesítménye és munkájának a minősége mindenkormérhető volt. Azon kívül a korabeli keménycserép- és porcelángyárak gyakorlataszerint a gyárvezetés személyesen ellenőrizte a kiégetett áruk minőségét, amikorazokat a kemencéből kiszedték.Bár rendkívül kézenfekvőnek tűnik az apátfalvi edényeknél a fenékjegyek ésszámok, valamint a mesterjegyek fentebb ismertetett használata, mégis érdemesösszevetni a korabeli magyarországi gyárak edényjegyeinek a gyakorlatával.Ha áttanulmányozzuk Katona Imre: A magyar kerámia és porcelán címűkönyvének a fenékjegyeit, dclxxxiv a következőt tapasztaljuk.Arra is találunk példát, hogy a település neve mellett a fenékjegyen feltüntettéka tárgyakon a készítés évét (pl.: Miskolc 1839; Körmötz 1884. A regéci gyártermékein például évtizedeken keresztül beleütötték a gyártás évét.Ezen kívül az edényjegyeken feltűnnek más típusú számok (pl.: Pápa 30;Görgény 1; Batiz 4.), valamennyi a település neve alatt. Más esetekben: Miskolcz4; Igló 5; Rozsnyón 3. feliratoknál a számokat a település neve fölé nyomták.A korszak kőedénygyárainál nem ismeretlen az olyan fenékbélyegző sem,ahol a római szám van felül (pl.: VI. Miskolc felirata van a Buttykay-féle üzemnek,míg Kós Miksa 1884–1894 közt fennálló miskolci gyárában felül arab szám, alulrómai szám (20 Miskolcz I.) jelzés szerepel. Egészen feltűnő, hogy ezeknél sokkalmagasabb számokat találunk az 1880-as években a pécsi Zsolnay Vilmos porcelángyáránaka fenékjegyein (Z.W. Pécs 220; ZV. Pécs 462.) vagy Fischer Emil pestigyárából kikerült termékeken (F.E. 582.) a XX. század elején.Miután tudjuk, hogy ezek az iparág legnagyobb létszámú gyárai voltak, jóvaltöbb munkást alkalmaztak. Ez viszont még inkább megerősít bennünket abban,hogy a kerámiaiparban dolgozóknak volt gyári azonosító száma. 1881-ben az ipartörvénykötelezte a gyárosokat, hogy kötelezően vezessék a munkástörzskönyveket,sőt a kereskedelemügyi miniszter időről időre ellenőrizte ennek pontos végrehajtását.Úgy tűnik, hogy a korszak legnagyobb finomkerámia-ipari gyárainál(Pécs, Herend) a gyári fenékbélyegen a magas számok a munkástörzskönyvekbenfeltüntetett azonosító számok lehetettek.208