Tanulmányok a kézműipar történetéből

Dóka KláraA KÉZMŰIPAR TÖRTÉNETÉNEK LEVÉLTÁRI FORRÁSAI (1850–1950)Szakmai körökben ismert, hogy az észak-dunántúli régióban működő VeszprémiAkadémiai Bizottság Kézművesipartörténeti Munkabizottsága több mint 25éve törekszik arra, hogy összefogja az ország különféle területein élő kutatókat, ésbizonyos időközönként lehetőséget biztosít a főbb eredmények ismertetésére. Néhánykivételtől eltekintve a kutatások időhatára általában a XIX. század közepe, éskevesen vállalkoznak arra, hogy e kérdéseket tovább is vizsgálják. A kézműipartörténetazonban nem ér véget az 1848-as forradalommal, sőt a polgári átalakulás eterületeken is új lehetőségeket nyitott. 1839-ben a statisztikai adatok szerint a kézművesekszáma 126 ezer volt, 1857-ben az osztrák népszámlálás alkalmával a szűkebbMagyarországon 227 ezret írtak össze, 1869-en pedig 291 ezerben határoztákmeg a kézművesek és gyárosok számát. A feudális korlátok 1848-ban megszűntek,a kereskedelmi tőke utat talált a kézművesipar egyes ágai felé. A hagyományoskézműipar kisárutermelő szektorrá alakult át és átrétegződött. Egy sor ágát a kialakulógyáripar elsorvasztotta. A takácsok, posztósok, tímárok, gombkötők – általábana félkész árut előállítók – munkájára nem volt szükség, a szabók, cipészek,pékek, hentesek, varrónők, asztalosok, kádárok, esztergályosok száma azonban azelső világháborúig folyamatosan emelkedett. A jelen században viszont a gyárakbantermelt áru folyamatosan elárasztotta a piacot a ruházati és a faipar területén is,míg a kisiparosok műhelyei legtovább az élelmiszeriparban maradtak életképesek.Jövedelmüket mindig a lakosság kereslete határozta meg, mely háborúk, gazdaságiválságok idején csökkent. Működésükben a legnagyobb törést a vizsgált időszakvégén az államosítás jelentette.A kézművesipar történetének forrásait az 1850–1950 közti időszakban levéltáriiratokra, nyomtatott forrásokra, tárgyi anyagra oszthatjuk. Kutatás alkalmávalelőször a vonatkozó törvények és rendeletek áttekintése indokolt, melyek meghatározták– többek között – az önálló munkavégzés, műhelynyitás feltételeit, a kézművesszervezetek létrehozásának módját, az inasok, segédek, mesterek kapcsolatánaknormáit. Az általunk vizsgált időszakban a kiegyezésig két ilyen rendelkezésszületett: 1851-ben Geringer Ideiglenes Iparutasítása és az 1859. évi császári nyíltparancs formájában kiadott Iparrendtartás. Az 1851. évi rendelkezés lényegében acéhszabályokat korszerűsítette, az 1859-es viszont már az iparszabadság elvénalapult. Bizonyos kivételekkel az ipart egyszerű bejelentés alapján űzni lehetett,megszűnt a mestervizsga, céheket a továbbiakban nem lehetett létrehozni.Lényegében ezt az elvet követte – most már alkotmányos formában – az1872. évi VIII. törvénycikk, mely első §-ában kimondta, hogy minden nagykorúegyén szabadon űzheti iparát, az önálló iparűzés megkezdése csak bejelentéshez,nem pedig szakmai képesítéshez kötött. A kényszertársulásként működő céhekhelyett önkéntes ipartársulatok alakultak, meglehetősen csekély hatáskörrel.195