Tanulmányok a kézműipar történetéből

Az árszabások pontos meghatározásai (pl. egy pár leghosszabb, csupa jókenderből csinált előistráng) is a minőségvédelmet segítették. ccclxxx1495 után jelennek meg a királyi, városi számadáskönyvek kiadási rovataibanaz ágyúhoz való kötélistrángok. Az ágyukat keréken vagy szekéren szállították,és mivel szokatlanul súlyosak voltak, erős kötélistrángokra volt hozzájuk szükség.ccclxxxi Egy 30 évvel későbbi adatból tudjuk, hogy mennyi istráng kellett egyágyú nagyobb útra szállításához. Pozsony számadáskönyve 1526-ban feljegyzettegyik tétele szerint György ágyúmester útjára, – akit a város a harc mezejére(Mohács?) küldött – 50 istrángot vásároltak, darabját 1 garasával. ccclxxxiiA nehezedő járművek miatt a XVI. századtól a limitációkban már legalább 3féle istráng szerepel: “öreg szál Istráng, amit a farhámhoz csatolva, farhám istrángnakhívnak, Vonó Istráng és Közönséges Istráng”. Az öreg istrángra vonatkozóelső magyarországi súlyadatunk az 1571-es erdélyi árszabályzatból való, amelyelőírja, hogy ezer db istráng súlya 5 mázsánál se többet, se kevesebbet ne nyomjon,tehát darabonként kb. 0,5 kg legyen. A nagykereskedelmi forgalomban lévő istrángoksúlya ma a nehezebbeknél 33-35 dkg, míg a gyengébbeké 25-20 dkg. A XVIII.század óta bekövetkezett súlycsökkenés összefügg az ez idő tájt bekövetkezettagrobiológiai javulással, a kenderfeldolgozás (áztatás, törés, tilolás) tökéletesedésével,amely a kenderfajták szakítószilárdságát növelte. Ehhez járult végezetül ajárművek és utak korszerűsödése. Az utak állapota hatott döntően, hisz az egyenetlen,sáros földutakon az istráng előbb-utóbb súlyosan károsodott, szétmállott. Mintérdekességet említjük meg, hogy a XIX. századközepéig az istrángot mindig párban,illetve 4 párból álló kötegben árusították.A kötőfék titkaiMíg az istráng egyszerű megjelenése a kötélgyártónak nem adott más lehetőségetközízlést formáló igénye megjelenítésére, mint az alkotó fonalak számának ésfinomságának szaporítását (a 12 fonal (4x3) helyett 28 (4x7) fonal besodrását, addiga kötőfék parádés fajtái a választék és minőség számos lehetőségét kínálták.Sőt itt a művészi (iparművészi) igény dominált a nem kommersz termékek esetében.A kötőfék, legyen az ló, csikó, szamár vagy kivételesen más csonka szarvú(tehén, borjú) állatféleség, lehetőséget adott az állat fejéhez való esztétikus alkalmazkodásra.A fül mögött áthúzódó fejrész, a díszesen hurkolt orradzó, amely aszabályozó, csúsztatható álladzó csomóban fut össze, s az a kantárszárhoz csatlakozikközvetlenül vagy acélkarikával, sokféle művészi megformálásra ad módot. Akötőfékeknek így 7-8 tájvariánsát ismerjük. A Debrecen és Jászapáti környéki parasztmindig csak a laposan fűzött (5. kép), az erdélyi csak a laposan fonott, a Pestés Heves megyei a zsinórokból kötött árut kereste. Olcsó kötőfék mindhárom típusbólkészült, míg a cifrakötőfék anyaggazdagsága, a rózsás kötőfék formálásaegyéni ízléshez igazodott. Volt vidék, ahol a karikás, másutt a száras kötőféketvásárolták. Ezek a változatok azonban nem vethetők egybe a mezőgazdasági fémszerszámok,pl. a kapák ismert variánsaival. A kapák változatait ugyanis a talajtájankénti különbözősége, a végzett munkafajták sokfélesége magyarázta, bár a146