A fizikatanítás pedagógiája című felsőoktatási tankönyv(letölthető ...

másikra átörökítő szerepe is volt annak, hogy a műveltség megszerzésére való hajlamot,
a kiválóságot, s a hasonló tulajdonságokat öröklődőnek állították be.
Az emberi gondolkodás történetében azonban megjelent e gondolatnak az abszolút
tagadása is, amely szerint mindenki egyenlőnek születik, s a nevelkedésének
körülményei hozzák létre azokat a különbségeket, amelyek másoktól eltérővé teszik.
Ennek a gondolatnak is egy szélsőséges válfaja, hogy egyáltalán nem öröklünk semmit,
e felfogásnak legalábbis a kognitív működés szempontjából egy markáns képviselője
volt éppen Jean Piaget.
Már korábban megfogalmazódtak azok az elképzelések, amelyek a két szélsőségtől
eltérően valamilyen közbülső megoldást kerestek. Az öröklésre vannak triviális
példáink, hiszen a feltételes reflexeink egy részét örököljük, génjeink már
meghatározzák ezek kiépülését. A kibékítő megfontolások szerint vannak bizonyos -
közelebbről általában nem meghatározott - jellegek, amelyeket akár kognitív
tulajdonságainkkal is összefüggésben öröklünk, ezek azonban csak diszpozíciók,
adottságok, amelyek csak akkor válhatnak valóra, akkor teljesedhetnek ki, ha a nevelés
folyamata, a környezet hatása megfelelő lesz. A nevelés, tágabban a szocializáció
eredménye az ilyen kibékítő felfogások többsége szerint nagyobb hatású, mint az
öröklődés, még arányszámokra vonatkozó becslések is napvilágot látnak.
A kutatásoknak azonban van egy olyan területe, amely igyekszik a lehető
legkonkrétebb módon megragadni a kérdést. Ha van valami, ami már születésünkkor is
adott, akkor pontosan mi az - teszik fel a kérdést ezek a kutatók. Nem filozofálni
akarnak a kérdésről (s ezzel nem akarjuk lebecsülni a filozofálást), hanem konkrétan
megvizsgálni az egyes elgondolások érvényességét. Ez a kutatás elméletileg rendkívül
megalapozott, s kutatásmódszertanilag alaposan kidolgozott, mintapéldája a deduktív
jellegű kutatási stratégiáknak. Arról van szó ugyanis, hogy az ezekben a kutatásokban
vizsgált kognitív teljesítmények születéskor való meglétét feltételezik a kutatók, s ebből
kiindulva fogalmaznak meg olyan következményeket (deduktív levezetéssel), amelyek
már empirikusan vizsgálhatók. Nézzünk erre egy példát!
Tegyük fel, hogy azt a kognitív teljesítményt kívánjuk vizsgálni, hogy a kicsi
gyermek a szilárd anyagú tárgyakat áthatolhatatlannak gondolja. Tegyük fel, hogy a
megszületett újszülött, illetve a csecsemő agyában már van egy olyan információfeldolgozó
apparátus, ami az alapján végzi a tevékenységét (pl. jelzi előre a csecsemő
látóterében bekövetkező eseményeket), hogy közben felhasználja azt az elméletet, hogy
a szilárd anyagú tárgyak áthatolhatatlanok, egymásnak ütköznek, s nem hatolnak
egymásba, ha találkoznak. Ha ez igaz (még mindig csak elméleti feltételezésről van
szó), akkor a csecsemő jól előre tudja jelezni pl. azt az eseményt, hogy ha egy
függőleges lap eldől, s az útjában van egy téglatest alakú tárgy (mondjuk egy tégla),
akkor az eldőlő lap nem hatol át a téglán, megáll, amikor eléri annak egyik élét. Ha ilyet
lát a csecsemő, akkor az a belső elméleteinek megfelelő, általa előre jelzett eseményt
jelent, s nem okoz számára különösebb meglepetést.
Állítsunk elő azonban - pl. számítógép monitorán szimulálva - egy olyan eseményt,
amelyben nem ez történik, hanem az eldőlő lap áthatol a téglán. Elméleti feltételezésünk
szerint a csecsemő nem ezt várta, a jelenség nem egyezik meg előrejelzésével, az
agyban nem futhat végig az információ-feldolgozás egy „sima úton”, más információfeldolgozó
apparátusoknak kell bekapcsolódni, az eredmény - ha egyáltalán lesz -
129