A fizikatanítás pedagógiája című felsőoktatási tankönyv(letölthető ...

másképpen a szavak és a könyvek pedagógiája, amelyben a tanuló nem a fizikai valóságnak
azokkal az elemeivel kerül kapcsolatba, amelyekről éppen tanul, hanem ezeknek az
elemeknek mások általi interpretációival. Ez azt jelenti, hogy a mások által a fizikai
objektumokról és azok viselkedéséről kialakított képet tanulja meg valójában a gyermek, s
nem találkozik azokkal a jelenségekkel, testekkel, erőterekkel (mezőkkel), amelyekről
éppen tanul.
A történelem során ez a fajta tanítás és tanulás nagyon hosszú ideig uralkodó szerepet
töltött be. Lényegében uralta az emberiség tanulásról (s többek között a fizikai világ
megismeréséről) kialakított felfogását a középkor végéig, s ma sem teljesen példa nélküli a
pedagógiai gyakorlatban. Ismerünk fizika tanárokat, akik legfeljebb elvétve mutatnak be
tanulóiknak kísérleteket, a megfigyelés módszerét szinte soha nem alkalmazzák, pusztán a
szavak, a velük együtt járó magyarázó ábrák, s a gyakorló feladatok jelentik tanításuk
tárgyát. Természetes, hogy ebben a helyzetben a tankönyv válik a legfontosabb taneszközzé.
Ilyen körülmények között a tanulók valójában szövegeket sajátítanak el, a körülöttük zajló
események magyarázatával kapcsolatosan az így elsajátítottakat csak esetlegesen tudják
felhasználni, még a gyakorlati alkalmazások is megtanulandó szövegekké válnak.
Az itt jellemzett fizika tanulási és tanítási felfogásra épülő szakmódszertan legfőbb
kérdései, hogy miképpen lehetnek a tanár magyarázatai tökéletesek, hogyan kell készíteni
megfelelően eligazító, magyarázó és szemléltető tankönyveket, hogyan kell értékelni a
gyerekek „leckefelmondásait”, hogyan strukturálható a tananyag, hogy maximálisan
megfeleljen a fizika szakmai elvárásainak. Az ilyen szakmódszertan a tudományt a jól
elrendezett ismeretek tárának tartja, még a tudomány fejlődését is sorbarendezhető
ismeretdarabokként tálalja a gyerekek számára. A tudomány ebben a képben „korábban
létezett”, mára produkálta az ellentmondásmentes képet a világról, vagy ha fel is merültek
régebben ellentmondások, azokat mára kiküszöböltük. A fizikatanár funkciója ebben a
szemléletmódban a közvetítés, minél magasabb színvonalon, minél inkább megfelelve a
tudomány elvárásainak. A fizikatanár tehát mindenek előtt legyen a fizika kiváló ismerője.
A példakép a tudós tanár típus.
A gyerekek befogadják, asszimilálják az ismereteket, tehát közöttük különbségek csak
annyiban képzelhetők el, amennyiben különböző felfogóképességgel, valamint különböző
tanulásra való késztetettséggel rendelkeznek. Ezek a tényezők azonban egyrészt
genetikailag, másrészt a családi, társadalmi háttér által meghatározottak, a tanár által nem
befolyásolhatók. A fizika iránti vonzalmak (hosszú távon ható motivációs rendszer)
kialakítása - ebben a képben - vagy nem feladata a tanárnak, vagy csak annyiban, hogy a
lehető legérdekesebben be kell mutatnia a tudományt a gyerekek számára, s ők egyéni
indíttatásaiktól függően fognak jobban vagy kevésbé érdeklődni a fizika tudománya iránt. E
szemléletmód szerint a differenciálásra, a gyerekek különböző módon való kezelésére sincs
szükség, legfeljebb annyiban, hogy az érdeklődőbb, tehetségesebb gyerekek kaphatnak
kicsit többet, kaphatnak nehezebb tanulnivalót és feladatokat.
Akik így gondolkodnak a fizikatanításról és -tanulásról, azok a célt a korrekt, pontosan
visszaadható tudásban látják elsősorban, vegyítve általában egyfajta feladatmegoldó
képességgel. Ez utóbbi azonban azokra az évszázadokon keresztül kikristályosított
típusfeladatokra vonatkozik, amelyeknek megoldása begyakorolható, a megoldás is mintegy
tudássá, bemagolható ismeretté válik.
23