A fizikatanítás pedagógiája című felsőoktatási tankönyv(letölthető ...

Waldorf-, Freinet intézmények, stb.), néhány ilyen elveket megvalósító egyéb iskola, s a
pedagógusok egy mindenképpen kisebbséget jelentő rétege tekinthető e pedagógiák elméleti
és gyakorlati képviselőjének. E jelenség okainak vizsgálata messzire vezet, s nem lehet célja
könyvünknek.
1.3.4. A konstruktivista pedagógiának megfelelő fizika
szakmódszertan
Mint láttuk, a reformpedagógiai törekvések sem az egész oktatási
tevékenységrendszerben, sem azon belül, a fizika tantárgy oktatásában nem tudták széles
körben érvényesíteni radikális elképzeléseiket. Bár a tanulói kísérletezés szükségessége
széles körben elfogadott, illetve valamilyen mértékben (tudomásunk szerint nincsenek
empirikus adatok erre) elterjedt a gyakorlatban is, a gyermeki öntevékenységre való érdemi
koncentrálás nem alakulhatott ki. Mondjuk ki őszintén: a 20. században sem az egész
oktatásban, sem a fizikatanításban nem sikerült igazából felszabadítanunk a gyerekeket. A
20. század azonban mégiscsak produkált valami olyasmit is, ami reményt keltő az oktatás
egészének, s a fizikatanításnak a fejlesztésében. A század utolsó harmadában bontakozott ki
a konstruktivista pedagógiának nevezett irányzat, amely szintén radikális irányváltás
szükségességét fogalmazza meg. A reformpedagógiai törekvések közül sokat meg kíván
valósítani, de egyben egy merőben más, a korábbi pedagógiai elképzelésektől is, de a
reformpedagógiai törekvések jó részétől is eltérő utat keres az oktatás megreformálásában.
A konstruktivista pedagógiát e helyen nem mutatjuk be részletesen, hiszen oly fontos
fejleményről van szó, hogy külön fejezetet szentelünk neki. Csak olyan mértékben
tárgyaljuk itt, hogy a fizika szakmódszertan paradigmáinak bemutatását befejezhessük,
teljessé tehessük a képet.
A konstruktivista pedagógia a 20. század utolsó harmadában született. Gyökerei az
ismeretelméleti elképzelések radikális átalakulásában, a konstruktivizmus filozófiájának
kialakulásában találhatók. A konstruktivizmus egy ismeretelmélet, amely sok ponton
jelentősen különbözik a megelőző korok megismerésről alkotott felfogásaitól. A nagy
változást az jelenti, hogy míg a legtöbb korábbi elképzelés a tudás keletkezését igyekszik
egy objektív folyamatként leírni, addig a konstruktivizmus nem hisz a tudás objektív
jellegében. Míg a korábbi ismeretelméletek a tudás valamifajta közvetítésére alapozták saját
elképzeléseiket, addig a konstruktivizmus szerint a tudás konstrukció eredménye
(Glasersfeld 1995, Nahalka 1997). S itt ez a lényeget meghatározó állítás! A
konstruktivizmus szerint mi magunk alkotjuk meg tudásunkat, valójában az történik, hogy
az életünk minden pillanatában bennünk élő világkép önmagában alakul, formálódik.
Eközben direkt módon nem vesz fel, nem vesz át semmit, nem asszimilál semmit, maga
formálja önmagát azért, hogy minél jobban alkalmazkodhassék a környezetéhez, ami a
legtöbbször egyet jelent azzal, hogy e világkép „hordozója” a hús-vér ember jobban
alkalmazkodhassék társadalmi, technikai, természeti környezetéhez.
Az emberi elme - a konstruktivizmus szerint - nem fogad be passzívan kívülről új
tudást, hanem azt magában megkonstruálja, létrehozza. Ez nem jelenti azt, hogy nincs
kapcsolatban a külvilággal. Természetesen gazdag kölcsönhatásrendszer működik a
megismerő rendszer és a hozzá képest külső valóság között, de ez - ellentétben korábbi
elképzelésekkel - valóban kölcsönhatás. Ez azt jelenti, hogy amit mi érzékletnek nevezünk,
31