A fizikatanítás pedagógiája című felsőoktatási tankönyv(letölthető ...

izonyultak. A heliocentrikus világkép ismételt előtérbe kerüléséért komoly harcot
kellett vívni az újkor hajnalán, inkvizíciós periratok is megőrizték az utókor számára az
események leírását. Az elmélet legfontosabb képviselői: Kopernikusz, Giordano Bruno,
Tycho Brahe, Galileo Galilei, Johannes Kepler.
Galilei a sok-sok jelenségben mindenütt megkereste és nem egy esetben sikeresen
meg is találta, és ki tudta választani azt, amit felhasznált az elmélet igazolására. Az ég
felé fordított távcsövével azért találhatott nyomban annyi kitűnő érvet a kopernikuszi
világrend mellett, mert akkor már régen töprengett annak fizikai felépítéséről. De ehhez
előbb meg kellett fogalmaznia a kor fizikai tudásának szintjén a geocentrikus
világképet, melynek sokáig ő maga is híve volt. (Vekerdi 1997)
A Vénusz fázisváltozásait például előrejelzi a ptolemaioszi rendszer is, de nem
olyanokat, mint amilyeneket megfigyeltek. A megfigyeltek viszont nem csak a
kopernikuszi rendszerrel magyarázhatóak, hanem a Tycho Brahe által felállított
modellel is. Ebben a Nap a Föld körül kering, de az összes többi bolygó viszont a Nap
körül. Érdekes megemlíteni, hogy ő nem is gondolt a Vénusz fázisváltozásaira, mivel
kivételes fényessége miatt sajátfényűnek hitte.
Az arisztotelészi tanok buzgó hívei közül nem egy egyszerűen nem is akart olyan
tapasztalatokat szerezni, amelyek ellentmondhatnak annak. Akadt, aki még
belepillantani sem tartotta érdemesnek Galilei távcsövébe, hiszen amit az égen látni
lehet, az úgyis olvasható Arisztotelésznél. Amiről viszont nem ír, az nem is létezik. De
így vannak ezzel mások is. Ha beleillett az új felfedezés a világmindenségről alkotott
elképzeléseikbe, akkor elfogadták, de ha nem, akkor többnyire nem is látták azt.
Kepler munkássága döntő fordulatot jelentett a bolygómozgás tanulmányozásában.
Ezt részletesebben fogjuk elemezni a tudományfilozófiai részeknél, így erre csak
utalunk. A Newton törvények és a gravitációs törvény felfedezése után vált
nyilvánvalóvá, hogy nincs külön égi és földi fizika. A Newtoni mechanika egyik nagy
győzelme az volt, amikor az Uránusz bolygó mozgásának rendellenességéből arra
következtettek, hogy azt egy másik bolygó okozza. A számítások alapján meg is találták
az új bolygót, amely a Neptunus.
A XVIII. században felvetődött egy érdekes kérdés, miszerint nem alkotnak-e
rendszert a csillagok is a Naprendszer mintájára? A kérdés első rendszeres vizsgálatát
William Herschel (1738-1822) angol csillagász tette meg. Az éggömb különböző
területein megszámlálta a távcsövének látómezejében észlelhető csillagokat. Az
eredmény a következő volt: az égbolton felvázolható egy nagy kör, amely két egyenlő
részre osztja azt, és bármely irányból közeledünk hozzá, a csillagok száma növekszik,
és ezen a körön éri el a maximumot. E kör mentén húzódik a Tejút, ami a
Naprendszerhez viszonylag közeli csillagok fénye által alkotott halványan fénylő sáv. A
jelenség kézenfekvő magyarázata az, hogy a megfigyelhető csillagok az előzetes
várakozásnak megfelelően egy óriási csillagrendszert alkotnak. Így sikerült
megállapítani, hogy a Naprendszer egy galaxisnak, a Tejútrendszernek a tagja.
A XIX. században sikerült trigonometrikus módszerrel megmérni a közelebbi
csillagok távolságát, majd századunk elején ehhez új módszerek csatlakoztak. A
színképelemzés alkalmazása a csillagászatban új lendületet hozott. Tanulmányozni
lehetett vele a csillagok légkörét, azok elemi összetételét. Ez tette lehetővé, hogy
összefüggést állapíthattak meg a csillagok felületi hőmérséklete és fényessége közt,
83