A fizikatanítás pedagógiája című felsőoktatási tankönyv(letölthető ...

Az itt jellemzett, a tudásátadást és tudásfelvételt középpontba állító fizika
szakmódszertani felfogás önmagában egy zárt, korrekt, ellentmondásokat nem tartalmazó
elméleti rendszer, a gyakorlatban megvalósítható, s meg is valósul. Eredménye általában a
tanulócsoportok megoszlása a fizikát szeretők és szívesen tanulók, valamint a fizikával nem
túl jó barátságban lévők csoportjára. Következménye továbbá az életidegenség, vagyis az,
hogy az így tanuló gyerekek másoknál nehezebben oldanak meg gyakorlati problémákat,
nehezebben ismerik fel a „való életben” a tudásuk segítségével elemezhető helyzeteket, a
megszerzett fizikai ismereteik segítségével megoldható, életszerű problémákat. Nehéz tehát
számukra a „fordítás” megtanult tananyag és a valóságos problémák között.
További következmény egy merev kép kialakulása a fizika tudományáról, hiszen az így
tanuló gyerekekben elsősorban az a kép formálódik meg, hogy a fizikusok a történelem
folyamán kitaláltak bizonyos dolgokat, amelyek mindenképpen igazak, s nekünk most
ezeket meg kell tanulnunk. E gyerekek közül sokan valószínűleg nehezen tudnának
válaszolni olyan kérdésekre, hogy vannak-e ma is fizikusok, mit csinálnak, milyen
eredmények születtek az elmúlt egy-két évtizedben. E torz tudománykép jellemző vonása
még, hogy a fizikát kiszakítja a társadalmi folyamatokból, a fizikusoknak nevezett „éteri”,
minden fölött álló lények nem hús-vér emberek sok így tanuló gyermek számára.
Legyünk őszinték: nem valami szívderítő feladat egy „ilyen fizikát” megtanulni. Pedig
ez a szakmódszertani szemlélet viszonylag széles körben hat, még ha igaz is, hogy ilyen és
ehhez hasonló elméleti konstrukciókat soha nem szabad azonosítani teljesen a valóságosan
létező gyakorlattal, így pl. nem húzhatjuk rá tökéletesen egyetlen szakmódszertan
tankönyvre, kézikönyvre, vagy egyetlen egyetemi, főiskolai fizika szakmódszertanos
gondolkodására sem, s valószínűleg nem azonosítható „egy-az-egyben” egyetlen fizikatanár
látásmódjával sem.
1.3.2. A szemléltetés pedagógiájára épülő fizika szakmódszertan
A pedagógia történetében megszületett az újkor hajnalán egy az előbb jellemzett
gondolkodásmódtól lényegesen eltérő felfogás a tanulásról, s ennek jelentős hatása volt
aztán a fizika szakmódszertani elképzelések formálódására is. Elsősorban az angol
empiristák (Francis Bacon, John Locke, David Hume, George Berkeley, csak néhányat
említve) munkásságának köszönhetően kialakul az empirizmus filozófiája, az az elképzelés,
hogy az emberi megismerés forrása maga a valóság, s a folyamat legfontosabb tényezője a
valóságos tapasztalat, amely elsősorban az emberi érzékszervek működésének eredménye.
Comenius (1992) megformálja az ennek a gondolkodásmódnak leginkább megfelelő
pedagógiát, a szemléltetés pedagógiáját. A gyermek kell, hogy lássa, hallja, tapintsa, ízlelje,
szagolja a világ jelenségeit, mert így jöhetnek létre elemi észleletei, azok a „lenyomatok”,
amelyek hű tükörképei a valóságnak, s az egész megismerési folyamat alapját képezik.
A fizikai világot az empirizmus szerint úgy ismeri meg a gyermek, hogy látja a
mozgásokat, hallja a hangjelenségeket, tapintja a testek felületét, alakját, s ezekből az
érzékletekből kiindulva vesz észre bizonyos összefüggéseket, vesz észre azonosságokat és
különbségeket. Elemi „felfedezései” alapján csoportosíthat, osztályozhat, sorrendeket
alakíthat ki, s ezek a nagyon egyszerű műveletek megteremtik a fogalmak megalkotásának
alapját. Ez a folyamat absztrakció és általánosítás, a fogalmakban megjelenő ismeretek már
nem közvetlenül az érzékletekre és az azokat kiváltó külső tényezőkre vonatkoznak pusztán,
24