péntek jános szabó attila ember és növényvilág - Adatbank

lyosult, ezért inkább átmeneti típusnak tekinthetők az egyszerű és aképzett növénynevek között.A képzésmódok közül érthetően kisebb szerepe van a denominálisigeképzésnek és a deverbális névszóképzésnek. A deverbális névszóképzésselalakultak közé félig-meddig elhomályosult származékok tartoznak(növény, oltovány, jövőtény, gyüvötény, győtény; folyondár, ragadálystb.), valamint tapadás révén főnevesült igenévi származékok. Ennek anövénynévadásban is vannak állandósult és alkalmi példái: így válnakaz eredetileg összetett növénynév jelzői előtagjai állandósult vagy alkalmilaghasznált növénynevekké. Megszokott például, hogy a beszédhelyzettőlés a szövegösszefüggéstől függően az őszi, mezei, fehér stb. melléknévijelzői tagok alkalmilag önállóan is használatosak, és a beszédhelyzetutal rá, hogy milyen alaptag főnévi jelentését sűrítette magába.Fontosabbak számunkra az állandósult tapadás, ráértés esetei. Így az eredetilegigenévi jelzőből növénynév alakult a következő példáinkban (jelentésüketl. a magyar népi növénynevek jegyzékében!): bagzó (< bagzófű),bolondító (< bolondító burján), csengő (< csengőfű), csüngő(< csüngővirág), futó (< futóvirág), rezgő (< rezgőfű), szívó (< szívótök),tátogó (< tátogóvirág) stb. (összesen 25). Rendszerint olyan esetben megyvégbe ez a ráértéses tapadás, amikor az utótag szemantikailag kis információértékű,általános jelentésű szó: fű, burján, virág stb. Ilyen tapadássalalakult ki a napraforgó terminus is, a népnyelvben azonban folytatódottez a folyamat, és a határozóragos előtagot is magába sűrítettea melléknévi igenév, így a Helianthus annuus neveként a forgó főnevesült.A -t, -tt képzős igenévi származékok főnevesülésére mindössze kétpéldánk van, egyik sem növénynév: vágott, rázott.Ehhez hasonló folyamat játszódik le a denominális névszóképzésselalakult melléknévi származékok főnevesülésekor. Ilyen (alkalmi vagyállandó) tapadással alakultak a következő terminusok: kollektives (bab),kormos (alma), lőcsös (körte), mocskos (alma) stb. Ebbe a csoportba tartoznaka földrajzinév-adásban jelentős szerepet játszó, növénytársulástjelölő terminusok.: akácos, bodzás, cserfás, égeres, fenyves, gyertyánosstb. A ráértett alaptag ebben az esetben nyilván a hely, domb, erdő stb.(vö. Péntek―Szabó 1980. 163, 169). Az ilyen -s képzős származékok legnagyobbrésze tehát eredetileg összetételek meghatározó eleme volt, gyakranmeg is maradt determinánsnak, ezekből azonban tapadással főnevesülhetett.Bizonyos esetekben azonban az -s mint főnévképző közvetlenülis létrehozhatott a növénynévből önálló helyneveket, ilyenkor aföldrajzinév-képző funkciója érvényesül (részletesebben l. Péntek―Szabó1980. 169).Az -i képzős melléknévi jelző az összetett nevekben is rendszerintazt a helyet jelöli, ahonnan a növény ered, ahol kinemesítették, vagyahol leginkább elterjedt. Ezek a jelzői tagok is az előbb említett módonfőnevesülnek: besztercei (szilva), daróci (szilva), kolozsvári (alma), monostori(körte) stb. A példák is jelzik, hogy az így alakult növénynevekáltalában fajtanevek. De ehhez hasonló alakuláson ment át a ‘Zea mays’jelentésű tengeri szavunk is. A -féle képző személynévhez kapcsolvaszintén az eredetre utal, arra, akinek szerepe volt az illető termesztettfajta terjesztésében (pl. Nániékféle).176