A Nagy Tiltakozás_

A Nagy Tiltakozás
A menekülők elhagyták házukat, javaikat és megélhetési eszközeiket. Idegenek voltak
az idegen földön, más nyelvű és más szokású emberek között. Új és ismeretlen munkához
kellett fogniuk, hogy megkeressék kenyerüket. Az eddig földműveléssel foglalkozó
középkorú embereknek most kézművességet kellett tanulniuk. De jókedvvel vállalták
ezeket a körülményeket. Nem vesztegették az időt semmittevéssel és sopánkodással. Bár
sokszor szegénységgel küszködtek, de megköszönték Istennek azokat az áldásokat,
amelyekben még így is részesültek, és örömet leltek a háborítatlan lelki közösségben.
„Tudták, hogy zarándokok e földön, de nem nagyon törődtek vele, hanem az égre, szeretett
honukra emelték szemüket, és lelkük megnyugodott.”4 {NK 259.3}
A száműzetés és a nehézségek közepette szeretetük és hitük egyre erősödött. Bíztak az
Úr ígéreteiben, és Ő nem hagyta el őket a szükség idején. Angyalai mellettük álltak,
bátorították és támogatták őket. És amikor e száműzöttek úgy látták, hogy Isten a tenger
túlsó partjára mutat, arra a földre, ahol maguk is államot alapíthatnak, és gyermekeiknek a
vallásszabadság drága örökségét hagyhatják, mentek tovább a gondviselés jelezte úton, és
nem hátráltak meg. {NK 259.4}
Isten próbákat engedett meg népe életében, hogy elkészítse őket irgalmas tervének
megvalósítására. Az egyház megalázottsága felmagasztaláshoz vezetett. Isten megmutatta
hatalmát egyháza érdekében. Hadd lássa meg újólag a világ, hogy Isten nem hagyja el a
benne bízókat. Úgy irányította az eseményeket, hogy Sátán haragja és a gonosz emberek
ármánykodásai által növekedjék dicsősége, és népe biztonságos helyre jusson. Az üldözés
és számkivetés utat nyitott a szabadság felé. {NK 260.1}
Amikor a puritánok első ízben kényszerültek arra, hogy elszakadjanak az anglikán
egyháztól, az Úr szabad népeként szent fogadalmat tettek, hogy „Isten már megismert és a
jövőben megismerendő útján együtt fognak járni”5. Ilyen volt az igazi reformációs lelkület,
a protestantizmus ékesen szóló elve. A zarándokok azért hagyták el Hollandiát, hogy az
Újvilágban otthonra találjanak. Lelkészük, John Robinson, akit Isten nem engedett el
velük, a száműzöttekhez intézett búcsúbeszédében ezt mondta: {NK 260.2}
„Testvéreim, most el kell válnunk, és csak az Úr tudja, fogom-e még valaha is orcátokat
látni. S akár az Úr rendelte így, akár nem, Isten és szent angyalai előtt kérlek titeket, hogy
csak addig kövessetek engem, amíg én Krisztust követem. Ha Isten bármilyen más eszköze
által bármit kijelent nektek, olyan készségesen fogadjátok el, mint ahogy az általam közölt
igazságot elfogadtátok, mert meg vagyok győződve arról, hogy az Úr szent Igéjében még
van kinyilatkoztatandó igazság és világosság.”6 {NK 260.3}
„Ami engem illet, nem tudok eleget siránkozni a reformált egyházak állapota miatt,
amelyek holtpontra jutottak, és jelenleg nem lépik túl megreformálóik szintjét. A
lutheránusokkal nem lehet a Luther által felismert világosságnál többet megláttatni,... a
187