A Nagy Tiltakozás_

A Nagy Tiltakozás
nem látták, felocsúdva félelmükből újból gyalázkodtak és gúnyolódtak. Sokan, akik
korábban azt mondták, hogy hisznek az Úr közeli eljövetelében, most megtagadták hitüket.
Egyeseknek, akik nagyon reménykedtek, ez a csalódás annyira sértette a büszkeségét, hogy
szerettek volna kifutni a világból. Jónáshoz hasonlóan panaszkodtak Istenre, és inkább a
halált választották, mint az életet. Azok, akik hitüket mások véleményére, és nem Isten
szavára alapozták, most könnyen megváltoztatták nézeteiket. A csúfolódók megnyerték a
gyengéket és gyávákat a maguk ügyének, és együtt mondták, hogy többé nincs mitől félni,
nincs mire várni, hiszen az idő elmúlt, és az Úr nem jött el, a világ pedig talán még
évezredekig ugyanaz marad. {NK 360.4}
A komoly, őszinte hivők a csalódás előtt mindenről lemondtak Krisztusért, és érezték
közelségét, mint soha azelőtt. Hitük szerint utoljára figyelmeztették a világot. Abban a
reményben, hogy nemsokára isteni Mesterük és a mennyei angyalok társaságában lesznek,
kerülték azok társaságát, akik nem fogadták el az üzenetet. Hő vággyal imádkozták: „Jöjj,
Úr Jézus, jöjj hamar!”. De Jézus nem jött. És most újra fel kellett venniük az élet
gondjainak és bizonytalanságainak nehéz terhét, és el kellett viselniük a csúfolódó világ
gúnyos megjegyzéseit és megvető mosolyát. Ez iszonyúan próbára tette hitüket és
állhatatosságukat. {NK 361.1}
Ez a csalódás azonban nem volt olyan súlyos, mint a tanítványoké Krisztus első
adventjekor. Amikor Jézus diadalmasan Jeruzsálembe vonult, követői azt hitték, hogy most
fog Dávid trónjára ülni, és most fogja megszabadítani Izraelt elnyomóitól. Nagy
reményekkel és boldog várakozással, egymással versengve dicsőítették Királyukat. Sokan
szőnyegként terítették le felsőruhájukat útjára, mások levéldíszes pálmaágakat szórtak elé.
Lelkes örömmel éljeneztek: „Hozsánna a Dávid Fiának!”. Amikor az örvendező
kitörésektől felkavart és haragra gerjedt farizeusok azt akarták, hogy Jézus dorgálja meg a
tanítványokat, Jézus így válaszolt: „Hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani”
(Lk 19:40). A próféciának teljesednie kellett. A tanítványok megvalósították Isten
szándékát, és mégis keserű csalódás lett a sorsuk. Csak néhány nap múlt el, és tanúi voltak
a Megváltó gyötrelmes halálának. {NK 361.2}
Eltemették Őt. Semmi nem vált valóra abból, amire számítottak. Reményeik meghaltak
Jézussal együtt. Addig, amíg Uruk győzelmesen elő nem jött a sírból, nem tudták felfogni,
hogy mindezt a próféta megjövendölte, és hogy „Krisztusnak szükség volt szenvedni és
feltámadni a halálból” (Acs 17:3). {NK 362.1}
Ötszáz évvel előbb az Úr kinyilatkoztatta Zakariás próféta útján: „Örülj nagyon,
Sionnak leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya! Imé, jön néked a te királyod: igaz és
szabadító Ő; szegény és szamárháton ülő, azaz nőstényszamárnak vemhén” (Zak 9:9). Ha
a tanítványok tudták volna, hogy Krisztust Jeruzsálemben törvény elé állítják és halálra
ítélik, képtelenek lettek volna teljesíteni ezt a próféciát. {NK 362.2}
266