A Nagy Tiltakozás_

A Nagy Tiltakozás
szerszámaikat, és könnyek között, örvendezve indultak el, hogy hirdessék az intő üzenetet.
A munka korábbi vezetői az utolsók közt csatlakoztak ehhez a mozgalomhoz. Szinte
minden egyház bezárta kapuit az üzenet előtt. Sokan azok közül, akik elfogadták az
üzenetet, megszakították egyházukkal a kapcsolatot. Isten gondviselése folytán ez a
meghívás egyesült a második angyal üzenetével, és súlyt adott a munkának. {NK 359.2}
Az „Imhol jő a Vőlegény!” üzenet nem annyira érvelés kérdése volt, jóllehet a Szentírás
bizonyságtevése világos és perdöntő. Ezt az üzenetet valami kényszerítő erő kísérte, amely
megindította az emberek szívét. Nem volt kétely, sem kérdezgetés. Amikor Krisztus
diadalmasan bevonult Jeruzsálembe, az ország minden részéről az ünnepre összegyülekező
emberek az Olajfák-hegyére sereglettek; és amikor csatlakoztak a Jézust kísérő
sokasághoz, megragadta őket annak az órának a varázsa, és hangjuktól hangosabb lett a
kiáltás: „Áldott, aki jő az Úrnak nevében!” (Mt 21:9). A krisztusvárók összejöveteleire
sereglő hitetlenek — akik közül egyesek kíváncsiságból, mások pusztán a gúnyolódás
kedvéért jöttek — hasonlóképpen megérezték a meggyőző erőt, amely ezt az üzenetet
kísérte: „Imhol jő a Vőlegény!” {NK 359.3}
De a hit sem hiányzott, az imára választ hozó hit — az a hit, amely előre látja a
megjutalmazást. Mint a szomjas földre hulló záporeső, úgy szállt alá a kegyelem Lelke a
buzgó könyörgőkre. Akik azt remélték, hogy nemsokára szemtől szembe állnak
Megváltójukkal, olyan ünnepélyes boldogságot éreztek, amelyet nem lehetett szavakkal
kifejezni. A Szentlélek meglágyító, megindító ereje megremegtette a szíveket, és áldása
gazdagon áradt a hűséges hivőkre. {NK 360.1}
Amikor a krisztusvárók hite szerint közeledett az Úrral való találkozás ideje, vigyázva
és komolysággal töltötték napjaikat. Reggelenként elsődleges kötelességüknek tartották,
hogy meggyőződjenek arról, elfogadja-e Isten őket. Szívük szorosan összefonódott, és
sokat imádkoztak egymással és egymásért. Gyakran összegyűltek elhagyatott helyeken,
hogy Istennel bensőségesen beszélgessenek, és a közbenjáró ima hangja mezőkről és
ligetekből szállt a menny felé. Isten jóváhagyásának bizonyossága fontosabb volt nekik,
mint a mindennapi táplálék. És ha felhő borult lelkükre, nem nyugodtak addig, amíg el nem
vonult. Amikor Isten irgalmas bocsánatáról megbizonyosodtak, vágyakoztak arra, hogy
megláthassák azt, akit lelkük szeret. {NK 360.2}
De ismét csalódtak. A várt idő elmúlt, és Megváltójuk nem jelent meg. Jövetelét
megingathatatlan bizonyossággal várták, és most azt érezték, amit Mária, amikor a
Megváltó sírját üresen találta, és könnyek között így kiáltott: „Elvitték az én Uramat, és
nem tudom, hová tették Őt” (Jn 20:13). {NK 360.3}
Valamiféle tisztelettel vegyes félelem, hogy az üzenet igaz lehet, egy ideig féken
tartotta a kétkedő világot. Az idő elmúltával ez nem szűnt meg azonnal. A világ először
nem mert diadalt ülni a csalódottak felett. De amikor Isten haragjának semmi jelét
265