A Nagy Tiltakozás_

A Nagy Tiltakozás
örömmámorban úszik, és minden száj hálás dicséretre nyílik: „Annak, aki minket szeretett,
és megmosott bennünket a mi bűneinktől az Ő vére által, és tett minket királyokká és
papokká az Ő Istenének és Atyjának: annak dicsőség és hatalom mind örökkön örökké!”
(Jel 1:5-6). {NK 573.2}
A Szent Város a megváltottak elé tárul. Jézus szélesre tárja gyöngykapuit. Az igazság
megtartói belépnek rajtuk, és megpillantják az Édent, az ártatlan Ádám otthonát. Halandó
fül által soha nem hallott hangon e szavak hallatszanak: „Küzdelmetek véget ért.” „Jertek,
én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ
megalapítása óta.” {NK 573.3}
Ekkor teljesedik az az ima, amelyet a Megváltó tanítványaiért mondott: „Akiket nékem
adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek.” Krisztus az Atya elé, „az
Ő dicsősége elé” állítja „feddhetetlenségben nagy örömmel” (Jud 24) azokat, akiket vérén
vásárolt meg, és ezt mondja: „Imhol vagyok én és a fiak, kiket Te adtál nekem.” „Akiket
nékem adtál, megőrizém.” A megváltó szeretet csodái ezek! Mily mámoros örömet hoz az
az óra, amikor az örökkévalóság Atyja a megváltottakra tekintve meglátja a saját képmását,
amikor a bűn torzítása megszűnik, rontása elmúlik, és az ember újra összhangba kerül
Istennel. {NK 573.4}
Jézus leírhatatlan szeretettel köszönti hűséges gyermekeit „Uruk örömében”. A
Megváltó boldog, hogy a dicsőség országában láthatja a gyötrelme és megaláztatása árán
megmentett lelkeket. Az üdvözültek osztoznak örömében, amikor a szentek között
észreveszik azokat, akik imáik, fáradozásuk, szeretetük és áldozatuk nyomán tértek
Krisztushoz. A fenséges fehér trón köré gyűlve, kimondhatatlan öröm tölti el szívüket,
amikor meglátják azokat, akiket ők vezettek Krisztushoz. Látják, hogy e hivők is
megnyertek másokat, és az ő gyümölcsük is újakat. Mindnyájan révbe jutottak.
Koronájukat Jézus lábához teszik, és dicsérik Őt a végtelen örökkévalóságon át. {NK
575.1}
Amikor Jézus Isten városában fogadja a megváltottakat, elragadtatott ujjongás zeng át
a légen. A két Ádám találkozik. Isten Fia kitárt karral fogadja az emberiség ősét, akit Ő
teremtett, aki Alkotója ellen vétkezett, akinek a bűnéért a Megváltó a keresztre feszítés
nyomát a testén viseli. Amikor Ádám megpillantja a durva szögek helyét, Urának nem a
keblére, hanem alázattal a lábához borul, és így kiált: „Méltó, méltó a megöletett Bárány!”.
A Megváltó gyengéden felemeli Ádámot, és tekintetét rég elvesztett édeni otthonára
irányítja. {NK 575.2}
Ádám élete az Édenből való kiűzetés után tele volt gyötrelemmel. Minden hervadó
levél, minden áldozati állat, a gyönyörű természet minden betegsége, az ember tisztaságán
ejtet szennyfoltok újra meg újra bűnére emlékeztették. Mérhetetlenül mardosta a bűntudat,
amikor látta a sokasodó gonoszságot, és amikor óvó szavára az volt a szemrehányó válasz,
429