Studia SlavicaSavariensia 1999

Studia Slavica Savariensia 1999.
Van azonban az alapszófajokon belül két olyan szófajkategória, amelynek
általálnos megítélésében egy-egy horvát nyelvtan a többihez képest elég eltérı
képet mutat: ezek a számnevek és a névszók. Az igenevek, tehát egy teljes
alapszófaji csoport tekintetében pedig mind az öt horvát nyelvtan egységesen
más besorolást alkalmaz (hasonlóan az európai grammatikák többségéhez), mint
a magyar nyelvtanok.
A számnevek önálló szófajúságának megkérdıjelezhetıségérıl a magyar
szakirodalomban is szó esik (Keszler 1995, 1998), formálisan azonban minden
rendszerezésben önálló kategóriaként veszik számba a szerzık. Az áttekintett
horvát nyelvtanok közül négyben ugyanez az eljárás tapasztalható, egyben 3
viszont a számnevek nagy része (a fınévi ragozásúak) a fınevek alá vannak
besorolva ún. kvantifikatív fınevekként, míg a tılük eltérı ragozásúakat
mellékneveknek illetve határozószóknak tekintik a szerzık (az utóbbi csoportba
jórészt a határozatlan számneveket utalják), vagyis a számnév mint önálló
szófajkategória ebben a nyelvtanban nem létezik.
A határozószók alaktani és mondattani sajátosságai szinte teljes párhuzamot
mutatnak mindkét nyelvben, elvileg, tehát azonos státuszúak lehetnének a magyar
és a horvát szófajcsoportosításokban. A magyar nyelvtanokban és szófajtani
munkákban nem vetıdik fel az a lehetıség, hogy – csupán korlátozott
toldalékolhatóságuk miatt – a határozószók ne az alapszófajok között szerepeljenek.
Ezzel szemben a vizsgált öt horvát nyelvtan közül négyben az ún. nem
toldalékolható szófajcsoportba kerülnek a határozószók (noha korlátozottan
fokozhatók, illetve szintén korlátozottan bizonyos helyviszonyt jelölı elöljárószókat
kaphatnak). Megemlítendı, hogy a horvát nyelvtanok a nem toldalékolható
csoportba egyébként csupa olyan szófajt sorolnak be, amelyeknek csak
viszonyjelentése van, szintaktikailag nem önálló részei a mondatnak, nem
kapcsolódhat hozzájuk bıvítmény, sem pedig toldalékmorféma – tehát a határozószóknak
ebbe a környezetbe való elhelyezése pusztán behatárolt toldalékolhatóságuk
alapján nem egészen látszik indokoltnak.
Nemcsak a horvát, illetve a szláv grammatikaírói hagyomány része, hanem más
európai nyelvtanok jellemzıje is, hogy az igenevek nem képviselnek önálló
szófajkategóriát, hanem valamilyen formában az ige alakrendszerének részei.
(Ennek oka az is lehet, hogy a magyar nyelv igenevei, fıként a melléknéviek és
a fınévi, olyan toldalékfelvevı jellemzıkkel és sokrétő szintaktikai funkciótárral
rendelkeznek, amely egyedülállóvá teszi ıket az európai nyelvek rendszerében,
illetve ami mindenképpen indokolja önálló szófajként való létüket.) A horvát
nyelvtanokban az infinitív és a particípiumok kivétel nélkül az ige konjugációs
paradigmájának részeként vannak számbavéve. Áttekintésük négy mőben – sem
grammatikailag, sem pedig jelentéstanilag nem egészen indokolhatóan – beéke-
3 Mrazović – Vukadinović: Gramatika srpskohrvatskog jezika za strance. 199O.
304