Studia SlavicaSavariensia 1999

Z.SZENTESI
lıdik a módkategóriák tárgyalásába, míg egy nyelvtanban 4 a személyragozott
alakoktól világosan elkülönítve szerepelnek ún. személytelen igei alosztályokként.
(A magyar és a horvát igenévrendszer alapvetı összehasonlítása e munka
késıbbi részében olvasható.)
2.2. A viszonyszók és a mondatértékő szavak
A legújabb magyar szófajrendszerezésben (Keszler 1998) e két csoportba sorolt
szófajok horvát nyelvi megfelelıit (amennyiben ott önálló szófajnak tekintik
ıket) és a magyarban nem létezı elöljárószói csoportot a horvát nyelvtanok
egységesen a „nem toldalékolható” szófajcsoporton belül veszik számba. Mint
már említettük, további árnyalást ezen a csoporton belül sem alkalmaznak a
szerzık.
Egybevetve a magyar nyelv viszonyszóit és mondatértékő szavait a horvát nyelv
nem toldalékolható szófajaival azt tapasztaljuk, hogy nyelveinkben magából a
rendszerek objektív különbözıségébıl fakadóan négy olyan szófajta létezik,
amelyeknek a másik nyelvben nincsen lexémaszintő funkcióbeli megfelelıje:
egy csak a horvátban van meg, három pedig csak a magyarban. A horvátban
meglevı és a magyarban nem létezı szófaj az egész indoeurópai nyelvcsaládra
annyira jellemzı, már említett elöljárószói csoport – ezeknek a funkcióját a
magyarban gyakorlatilag a ragok és a névutók látják el. A két nyelv közül
viszont csak a magyarban használatosak a névelık, a névutók és a névutómelléknevek.
A horvátban a fınév/névszó határozottságára a befogadó a nyelvi kontextusból
és a beszédhelyzetbıl következtethet, illetve amennyiben mellékneves fınévi
szerkezetrıl van szó, a melléknév ragozása esetenként nyelvtanilag is utal az
utána álló fınév határozott vagy határozatlan voltára. Határozatlan n é v e l ı i
funkciót ugyan a horvátban is betölthet az ’egy’ (jedan) számnév, használata
azonban korlátozottabb a magyar határozatlan névelıénél. A magyar n é v u t ó k
kifejezte jelentések a horvátban a megfelelı esetvégzıdést vonzó elöljárószókkal,
illetve – ritkábban – puszta esetvégzıdésekkel adhatók vissza. A n é v u t ó -
m e l l é k n e v e k kifejezésére közvetlen formális eszköze nincsen a horvát
nyelvnek, lévén hogy olyan rendszersajátosságokkal rendelkezik, amelyek
folytán szükségtelen egy ilyen kategória létezése. A magyarban a névutómelléknév
segítségével tulajdonságként tudunk megnevezni egy, a névutóban
foglalt körülménykategóriát, tehát az eredetileg határozói szerepő névutós
szerkezet alkalmassá válik jelzıi szerep betöltésére. A horvátban az elöljárószós
névszói szerkezek, illetve puszta esetragos névszók (mint említettük, ezek
felelnek meg a magyar névutós szerkezeteknek) ilyenfajta adjektivizálásra
nincsen szükség, mivel formai átalakítás nélkül funkcionálhatnak jelzıként és
4 Mrazović – Vukadinović: Gramatika srpskohrvatskog jezika za strance. 199O.
305