mérlegen a magyar iskola - Diagnosztikus Mérések Fejlesztése

Kárpáti Andrea és Pethõ Villõ
már a gyermekek 55%-a képes a mozgás illúzióját keltõ alakot ábrázolni.
Míg az álló emberalakrajz kevéssé motiváló, mozgó figurákat rajzolni
sokkal érdekesebb. A téma tehát meghatározza az ábrázolás színvonalát.
Ezt a Marshall MacLuhan sokat idézett, korképfestõ kijelentéséhez
(„A médium az üzenet!”) hasonlóan jelentõs felismerést árnyalták Gerõ
Zsuzsa (1974) vizsgálatai, aki a gyermekrajzok kifejezõerejének, „esztétikumának”
változásait tárta fel. Terápiás munkája során számos, több
éven át tartó megfigyeléssorozaton alapuló esettanulmányokat készített.
Az 5–12 éves gyermekeket élményrajzok készítésére kérte, majd elbeszélgetett
velük az ábrázolásokon szereplõ személyekrõl, köznapi és
szimbolikus tárgyakról és a színek, arányok és térbeli elrendezések jelentõségérõl.
A begyûjtött rajzokból készített válogatást szakértõkkel
(mûvészekkel, rajztanárokkal; mûvészettörténészekkel) értékeltette.
Mûveibõl olyan rajzfejlõdési modell bontakozik ki, amelyben a megvalósítás
technikai minõsége a kifejezõerõ és esztétikum mellett háttérbe
szorul. Az énkifejezõ ábrázolások elemzésekor azonosította a primer
elaboráció, a feszültségredukció és az élménysematizálás mûveleteit,
vagyis az elsõ képi feldolgozást, a stresszhelyzetet és az annak kifejezésével
enyhítõ ábrázolást, valamint az intenzív élményt sematikus rajzon
feloldó mûveleteket. A mûvészetterápia magyarországi meghonosításában
alapvetõ jelentõségû megállapítása: a gyermekrajz nem pusztán esztétikai
tárgy, nem is a motoros fejlõdés lenyomata, hanem összetett grafikus
közlés. A képi kifejezés a személyiség mélyebb megismerésére és
alakítására, problémafeltárásra és feldolgozásra, sõt a konfliktusok feloldására
is alkalmas. Gerõ két lényeges rajzfejlõdési fordulópontot különít
el: az egyik az 5. és 7. életév között, a tudatos ábrázoló szándék megszilárdulása,
a másik: a 11-12 éves korra datált „rajzi törés”, a „tündéri realista”
gyermekrajzok eltûnése (Gerõ, 1974). A „rajzi törés” elméletét ma
már kétségbe vonják, sõt, ennek ellenkezõjét állítják (Kárpáti, 2004), a
mûvészetterápiás célú rajzelemzés, a képi nyelvet középpontba állító
esettanulmány azonban napjainkban is bevált módszere a hátrányos
helyzetû fiatalokkal foglalkozó pedagógusoknak (Erdei, 1995).
A gyermek- és felnõttrajzok tartalma és megformálása nemcsak a lelki
történésekrõl, hanem egyes idegbetegségek megjelenésérõl és lefolyásáról
is tanúskodik. Az ábrázolás pszichopatologikus jelentõségét Magyarországon
Hárdi István (1983) és Vass Zoltán (2006) munkássága alapján
ismerjük. Módszereik beépültek a pszichológusok vizsgálati eszköztárá-
518