Az Újszövetség és a Tóra - Or-Zse

120
jellemzı az a hermeneutika, amely a Tanach szövegében metaforikusan is értelmezhetı
kifejezéseket, szövegrészeket bető szerinti konkrétsággal értelmezi, különösen a próféciák
esetében. 371 Ez az írásmagyarázat feltőnı rokonságot mutat a qumráni peserek mőfajával,
valamint a rabbinikus irodalom által p’sátnak nevezett egyszerő, szó szerinti értelemmel. A
rabbinikus alapelv szerint egyetlen szentírási sor sem veszti el soha p’sát, azaz szó szerinti
értelmét. 372 Kissé kisarkítva akár azt is mondhatnánk, hogy amennyiben a fenti helyeken az
istenfiúságot állító szavakat szigorúan csak a metaforikus értelemben fogadjuk el,
voltaképpen megtagadjuk e szavak p’sát értelmét, és szembehelyezkedünk ezzel a rabbinikus
alapelvvel.
Számomra úgy tőnik – történettudományi értelemben is –, hogy a Messiás istenfiúságának e
bető szerinti értelmezését csak a kereszténység megszületése, és az attól való elszakadás után
utasította el a rabbinikus írásmagyarázat. Ezzel nem azt akarom állítani, hogy korábban
explicit módon létezett olyan várakozás, amely szerint a Messiás „fizikailag” Isten fia lesz,
mivel erre ilyen egyértelmően utaló szövegeket az Újszövetség elıttrıl nem ismerünk (hacsak
a qumráni sort, amely szerint a Messiást Isten „nemzi” [jólíd], 373 nem számítjuk), de még ez
sem teljesen kizárható, legalábbis a felvetés szintjén. Tehát úgy gondolom, hogy az
Újszövetségnek ez a határozott koncepciója valóban újszerő értelmezést fogalmazott meg
abban a korban, de amit hangsúlyozni szeretnék, az az, hogy ez az értelmezés nem ellentétes a
Tanach szövegével, sıt alapját is abban találta meg. Az, hogy a „fölkentet” (Dávidot vagy az
ı fiát) Isten „nemzi”, és ı Isten „fia”, magában a 2. zsoltárban megfogalmazódik, és
amennyiben e szavakat nem értjük automatikusan átvitt értelemben, hanem meghagyjuk
egyszerő, bető szerinti értelmüket, máris az Újszövetség állításánál vagyunk. Olyan
szöveghelyet pedig a Tanachban, amely tagadná ennek az elvi lehetıségét, vagy
törvényellenesnek minısítene egy ilyen elképzelést, nem találunk. Nem igaz tehát az az állítás,
hogy az istenfiúság ilyen szó szerinti értelmezése csak késıbbi, pogány eredető gondolat lehet,
és kizárt, hogy bármi gyökere lenne a zsidó gondolkodásmódban vagy Írásokban. Az
értelmezés nagyon újszerő, de önmagában véve, lényegileg egyáltalán nem „rendszeridegen”,
és állítása – vagy a belé vetett hit – önmagában a Tóra egyetlen parancsát sem sérti. A
kereszténység után, és részben azzal szemben lejegyzett szóbeli Tan ugyan elhatárolódik ettıl
371 Ruff: Adalékok a „Szellem exegéziséhez”...
372 bSábbát 63a, bJ’vámót 24a.
373 A gyülekezet szabályzata 1Q28a számú töredéke 2:11-12. Vermes A zsidó Jézus 253. o.-án még tagadja, hogy
a szöveg helyes olvasata ez volna, mert „értelmetlen, hacsak a messiás nemzését nem metaforaként használják”
(jóllehet elismeri, hogy ugyanez szerepel a Zsolt 2:7-ben); de ugyanennek a könyvének 1994-es kiadásához írott
elıszavában már kijavítja önmagát, mert a kézirat számítógépes elemzése a jólíd olvasatot erısítette meg: „Ez
tehát azt jelentené, hogy Qumránban az ároni messiást tekintették »Isten fiának«.” (Uo. 19-20. o.)