Az Újszövetség és a Tóra - Or-Zse

227
elkülöníti magát, vagy mindvégig együtt eszik a pogányokkal. A botrányt az álnokság okozta,
és nem az, hogy külön ettek – ami semmilyen szempontból nem volt sem kötelezı, sem
elítélhetı. Esetleg felvethetı, hogy a rabbinikus elvárásnak – azaz emberi rendelkezésnek –
való ilyetén neurotikus, kényszeredett megfelelési próbálkozás maga is érthetetlen és
botránkozást okozó lett volna, függetlenül attól, hogy még ráadásul látványosan színlelt is
volt, de legfeljebb ennyi. Történetileg is teljességgel elképzelhetetlen számomra, hogy a Jézus
tanításait elbeszélésekbıl ismerı és komolyan vevı nem-zsidó keresztények elvárták volna egy
zsidótól, hogy szegje meg az írott Tóra parancsait, és bőnnek tartották volna, ha ezt nem teszi
meg. Ellenkezıleg: meg vagyok gyızıdve arról, hogy a legnagyobb gonddal látták vendégül
ıket úgy, hogy számukra fogyasztható ételeket tegyenek eléjük; esetleges elkülönülésüket
pedig természetesnek vették volna (a történetbıl az sem derül ki, hogy a Jakabtól érkezık
egyáltalán el akarták-e különíteni magukat, vagy ezt éppen Péter kezdeményezte).
Mindenesetre annyit azért meg kell jegyeznünk, hogy ezt a kérdést az ısegyházban bizony
kissé ideges légkör vette körül, úgy tőnik, hosszabb idın át, és a megoldás nem tőnt mindig
evidensnek. Péter alighanem korábbi felelısségre vonása miatt is „traumatizálódhatott”, és
látható, hogy a szóbeli hagyományhoz való helyes viszony nem volt számára mindig teljesen
egyértelmő. Arra is következtethetünk, hogy – a különbözı történelmi források szerint is –
törvényhőségérıl híres 773 Jakab, Jézus testvére, és környezete a különbözı árnyalatok közül
valóban a lehetı legszigorúbb felfogást képviselték. Ez azonban nem tette ıket – miként azt
az antijudaista keresztény teológia beállította – eretnekekké, akik elhagyva Jézus tanításait,
„visszatértek a Törvényhez”; sem nem keletkezett köztük és a Pál vezette
pogánykereszténység között olyan szakadás, amelyet a modern szakirodalom is hajlamos
feltételezni a két irányzat között. De errıl részletesen majd késıbb.
773 Ezt alátámasztja Flavius is, aki Jakab törvénytelen kivégzésérıl azt írja, hogy az mélyen fölháborította a
városban éppen a legszigorúbb törvényhőeket: „Az ifjabb Anan azonban, akinek fıpapi kinevezését éppen most
említettem, szenvedélyes és vakmerı természető ember volt, és a szadduceusok irányzatához tartozott, akik, mint
már föntebb említettem, az ítélkezésben minden más zsidónál szigorúbbak és ridegebbek. Mivel Festus meghalt,
Albinus pedig még nem érkezett meg, úgy gondolta Anan, hogy itt a jó alkalom kegyetlen ösztönei kielégítésére.
Tehát a nagytanácsot törvényszéki ülésre hívta össze, és eléje állította Jakabot, aki testvére volt Jézusnak, akit
Krisztusnak neveznek, s még néhány más embert; törvénysértéssel vádolta ıket és végül megköveztette. Ez még a
város legistenfélıbb embereit, a törvény legszigorúbb híveit is felháborította, és ezért titokban követeket küldtek
a királyhoz azzal a kéréssel: írásban figyelmeztesse Anant, hogy a jövıben nem fog tőrni ilyen hatalmaskodást,
mert ez a mostani is törvénytelen volt. (…) Agrippa az eset miatt mindössze három hónapi hivataloskodás után
megfosztotta fıpapi méltóságától…” (Flavius: A zsidók története, 20:9:1 [20:197-203], a magyar fordításban:
580-581. o.)