Az Újszövetség és a Tóra - Or-Zse

143
kézirata a fenti verziót támogatja. 467 Ez nagyon mélyre vezetı, a szövegkritika gyakorlati
eljárásai, munkamódszerei mögött álló tudományos alapelveket vizsgálat alá vonó
tudományfilozófiai és teológiai kutatás igényét veti föl, amelynek tárgyalására e helyen
egyáltalán nincs terünk. Ezért fogadjuk itt el, hogy ez a szöveg erıs bizonytalanságokat mutat,
és hagyjuk nyitva azt a kérdést, hogy ennek éppen az a teológiai probléma-e az oka, amelyet
most tárgyalunk, vagy pedig valami más. Történettudományi (szövegtörténeti) szempontból a
szöveg itt nagyon bizonytalan, illetve az ı/aki változat az erısebb; teológiai szempontból
azonban a Textus Receptus és az azzal rokon változat esik nagyobb súllyal a latba, mert a
keresztény szakrális közösség ezt inkább elfogadja szent szövegnek. 468 De ha az Isten szó
helyett az ı/aki névmást tartalmazó kritikai változatot vesszük alapul mégis, akkor a mondat
esetleg Krisztusra utal, és ebben az esetben explicit módon és egyértelmően nem állítja a
Messiás isteni voltát (bár így is erıteljesen sugallja azt).
Nagyon fontos itt megjegyeznem, hogy a Krisztus isteni természetét a szöveg nagy titoknak
[mega esztin to… müsztérion] nevezi. A héber Újszövetség-fordítások 469 a görög müsztériont
– itt is – a szód szóval adják vissza. Már utaltam arra, hogy az eredeti zsidókeresztény
felfogás így fogta fel ezt, eltérıen a késıbbi, hellénisztikus, pogánykeresztény teológiától. Így
a jelenség írásmagyarázati szempontból könnyen értelmezhetı a zsidóság hagyománya felıl.
A rabbinikus hermeneutika alapvetıen négy szintjét ismeri az Írás értelmének: a p’sát
(egyszerő, szó szerinti), a remez (jelszerő, burkolt, allegorikus), a d’rás (kikutatott) és a szód
(titkos) értelmet, melyek kezdıbetőibıl a középkorban a PaRDéSZ (azaz Paradicsom,
Édenkert) emlékeztetı betőszót alkották. Ebbe a modellbe illesztve a zsidókeresztény – de
nem ebionita! – tanítás a Messiás isteni természetét a szód, azaz az Írás titkos értelme
kategóriába sorolja. Ez irracionális-misztikus jellegő, ezért racionálisan nem is vezethetı le
kényszerítı erıvel a szövegbıl, és nem mindenki számára megérthetı.
467 Az ezzel kapcsolatos szövegkritikai vitát részletesen ld. Metzger: A Textual Commentary on the Greek New
Testament, 573-574. o.
468 A zsidóságból hozva párhuzamot: a Tanach hivatalosan elfogadott maszoretikus szövegénél ma már ismertek
régebbi változatok például Qumránból, a kairói genizából vagy a Szeptuagintából visszakövetkeztetve. Ez
mégsem befolyásolja a vallási közösség által szentesített, jóval késıbbi maszoretikus szöveg továbbra is
uralkodó jellegét. A tulajdonképpeni szent szöveg továbbra is a maszoretikus szöveg. Ugyanez a probléma
fennáll a kereszténységben is. A klasszikus nemzeti bibliafordítások a Vulgata, majd a Textus Receptus alapján
készültek; majd a késıbb megtalált régebbi szövegváltozatokat a kritikai kiadások elkészítésénél figyelembe
vették; az ortodox kereszténység – nem felekezeti értelemben véve – mint vallási közösség mégis a Vulgátát, ill.
a Textus Receptust fogadja el, hasonlóan a zsidósághoz, amely a maszoretikus szöveget. A filozófiai-teológiai
kérdés tehát az: ki mondja meg, hogy mi a szent szöveg, ki „hordozza” azt? A hitbeli közösség vagy a
történészek? Alá van-e rendelve a Szent Írás a történettudománynak? (Ugyanez a probléma a kánon tekintetében
is fennáll.) A régebbi kézirat biztosan hitelesebb-e, mint az elfogadott szöveg (amely alapulhatott még régebbi,
de mára elveszett kéziratokon)? Stb., stb. Ez ismét egy külön nagy tanulmányt igényelne, ezért én most a
levegıben hagyom a kérdést. Vö. még a 1.2.3.1. A Tanach és az Újszövetség szövege egységének posztulátuma c.
alfejezetben írottakkal.
469 Pl. a Hebrew New Testament.