Az Újszövetség és a Tóra - Or-Zse

242
igehirdetés követelte tehát meg a görög szöveg használatát. Az Újszövetséget szinte
értelmetlen lett volna héberül írni, hiszen ebben az esetben gyakorlatilag csak a tudósok
értették volna meg; ha pedig arámiul írták volna meg, csak a szentföldi, babilóni és szíriai
zsidók. A koiné használata magától értetıdı volt egy olyan szöveg esetében, amely nem akart
titokban maradni, hanem a lehetı legszélesebb nyilvánosságot kereste mind zsidók, mind
nem-zsidók körében, mind a Szentföldön, mind azon kívül. Az is magától értetıdı volt tehát,
hogy olyan Tanach-fordítást használjanak ehhez, amelyet a legszélesebb körben fogadtak el
akkoriban: ez a Szeptuaginta volt. A minket most leginkább érdeklı kérdést illetıen azt
mondhatjuk, hogy a Szeptuaginta szövegének használatával szemben, mint láttuk, semmiféle
tilalom nem állt fenn.
Jeromos Vulgátájáig a kereszténység a Szeptuaginta szövegét használta Ószövetségként.
Csak ı kezdi vitatni a 4. században ennek helyességét, és érvei, valamint latin fordítása révén
a proto-maszoretikus, vagyis a rabbinikus hagyomány által hordozott és elfogadott szöveg
válik a keresztény Biblia Ószövetségévé. Ez azt a sajátos, máig fennálló helyzetet
eredményezi, hogy a keresztény Biblia ószövetségi mondatai gyakran eltérnek saját
újszövetségi idézeteiktıl. Ennek a teológiai-hermeneutikai problémának a megoldása itt nem
feladatom – csak annyit szeretnék leszögezni, hogy Jeromos „reformja” révén a zsidóság
számára elfogadott proto-maszoretikus, majd végül – legalábbis a protestantizmusban – a
maszoretikus szöveg lett a kanonikus keresztény szöveg is; vagyis a diaszpóra Szanhedrinjei
és késıbbi vallási vezetési struktúrái által még majdnem ezer éven át továbbhagyományozott
és részben még formálódó textus maradt a mérvadó az egyház számára is. Érvényesülni
látszik tehát Pál fentebb idézett mondata, amely szerint Isten a zsidóságra bízta
kinyilatkoztatásait: az egyház mintegy engedelmesen követte a Tanach végsı szövegének
rögzülését. A Churbán utáni Szanhedrinek és utód-testületeik jelentısen megcsorbult
tekintélye tehát – amelyre kiinduló kérdésünk irányult – ennyiben mind a mai napig
meghatározó maradt, még a pogánykereszténységben is.
Annyit azért jegyezzünk meg kiegészítésképpen, hogy a Qumránban talált bibliai részletek
gyakran közelebbi rokonságban állnak a Szeptuaginta szövegével, mint a maszoretikussal;
mindkét szövegtípusra adnak példát. 818 Az is nyilvánvaló, hogy a Szeptuaginta eltérései a
maszoretikus szövegtıl nem félrefordítások eredményei, hanem sok helyen más héber szöveg
áll mögöttük (amely azonban, leszámítva a qumráni leletek némelyikét) jelenleg nincs meg.
Tekintettel arra, hogy a Szeptuaginta és a qumráni szövegek egyaránt az i. e. 1-2. századból
818 Errıl részletesen ld. Vermes: A qumráni közösség és a holt-tengeri tekercsek története, 234-241. o.; Vanyó:
Az egyházatyák Bibliája és az ókeresztény exegézis módszere, története, 140-142. o.