Az Újszövetség és a Tóra - Or-Zse

130
akár isteni, akár emberi szerzıje. Ebben az esetben a szembetőnı feszültség, amelyet a
szövegeken végigvonuló „kommentálási kényszer” jól jelez, inkább a hellénisztikus-filozófiai
negatív istenfogalomnak való megfeleltetés szükségének tudható be, 420 azaz dekadens
tendencia; másfelıl a bálványimádástól való felfokozott óvakodásnak, amely még a Tóra
szövegének p’sát értelmét is korlátozza annak érdekében, nehogy valaki bármilyen istenképet
készítsen vagy imádjon. 421 Most elegendı annak tudatosítása, hogy ez a feszültség létezik.
Általánosságban véve foglalkozik a jelenséggel például az alábbi talmudi részlet is:
„Rabbijaink tanították: Abban az esetben, ha [valaki azt mondja,] kárjáná [vagyis Biblia
felolvasására képes személy] vagyok, ha már olvasott fel három verset [a Tórából]… Rabbi
J’húda azt mondta: Tudnia kell olvasni és fordítani is, még ha csak a saját értelmezése szerint
is. De azt tanultuk: Rabbi J’húda azt mondta: Aki szó szerint [k’cúrátó: formája szerint]
lefordít egy verset, az hazug; ha viszont hozzátesz, akkor káromló és rágalmazó. De akkor mit
értünk fordításon [ellá m’í tárgúm]? A mi fordításunkat [tárgúm dídán].” 422 A toszafisták e
420 „…a bibliai felfogás ısi rétegeiben Isten látható, noha ez késıbb problematikussá vált… Abban bizonyára
igaza van [Boyarin-nek], hogy Isten láthatósága, vizuális manifesztációi csak a görög filozófia hatására válnak
terhes antropomorfizmusokká…” (Roskó-Turán: Képfogyatkozás, 24. o., a vonatkozó szakirodalmat, többek közt
a Mimonidész–Halévi ellentét irodalmát ebben a kérdésben ld. ott.)
421 Talán meglepıen hangzó felvetésemet ebben a dolgozatban szintén nincs helyem tételesen bizonyítani, és az
általam tárgyalt gondolatmenethez ez nem is szükségszerő. De e lábjegyzet erejéig ismertetem ezzel kapcsolatos
sejtésemet. A fent tárgyalt jelenség okát tehát két összetevıben látom: 1. hellenisztikus hatás; 2. a bálványimádás
eshetıségének kiküszöbölése. 1. A hellenisztikus hatást abban látom, hogy – mint közismert – a görög filozófia
Xenophanésztıl Parmenidészen át egészen Arisztotelészig logikai-racionális úton elıször is erıteljes kritika alá
vonta az istenekrıl alkotott antropomorf képzeteket, majd lépéseket tett egy teljesen negatív lét-, illetve
istenfogalom irányában. Véleményem szerint a Nagy Sándor utáni idıszakban, a hellénizmussal folytatott
ideológiai élet-halál harcban a Tanachot védelmezı „ortodox” körök kénytelenek voltak megvédeni a Tóra
Istenét a görög „filozófusok istenérıl” szóló, meggyızıen hangzó, racionális-logikai kényszerítı erıvel ható
érveléseivel, dezantropomorfizált, sıt negatív istenfogalmával szemben. Amint ez lenni szokott, a vita hevében
az „ortodox” oldal is átvette annak bizonyos, aktuálisan cáfolhatatlannak tőnı elemeit. Hogy a hellenisztikus
gondolkodás ilyen indirekt és akaratlan módon hatott az ellene küzdı farizeus tradícióra, az a rabbinikus
érvelések erıteljesen logikai jellegébıl, stílusából is következik (még csak hasonlót sem találunk a Tanachban
sehol), mint ezt Liebermann meggyızıen kimutatta (Hellenism in Jewish Palestine). Így az általunk fentebb
tárgyalt antropomorf istenkép voltaképpen a hellenisztikus (pogány) hatással szemben az eredeti tórai
istenképhez való visszatérés, és nem ennek az ellenkezıje, amint azt a vallástörténészek mostanában látják. 2. A
másik erı, amely motiválta a tórai istenkép dezantropomorfizálását, a bálványimádás lehetıségének
kiküszöbölése. Ez jól beilleszthetı, a „készítsetek védıkerítést a Tórához” farizeus programjába. Az írott Tóra
sokkal kevésbé kezeli neuralgikusan, „idegesen”, aggályosan az általunk fent tárgyalt „Isten-látások” kérdését,
mint a szóbeli Tan, és nem érzıdik, hogy ezzel kapcsolatban a bálványimádás veszélyétıl ennyire tartana. Az a
benyomásom, hogy szintén a pogány világgal szembeni kultúrharc jegyében születhetett meg az a szigorúbb
felfogás, amely még az elvi lehetıségét is ki akarta zárni a képmások imádásának, s ez a másik oka annak, hogy
a szóbeli hagyomány ennyire aggályossá vált ezen a területen. Meg kell még említenünk, hogy a középkor
folyamán a fı tendencia ugyanebben az irányban erısödött tovább egészen addig, amíg Maimonidész 13
hitelvében kicsúcsosodott, amelynek a – sajnos képtisztelı – kereszténységgel szembeni éle nyilvánvaló, de
hasonlóképp evidens a részben Arisztotelész ihlette iszlám negatív teológia hatása is benne. Miután a 13 hitelv a
napi imába is beépült, teljessé lett a – szerintem – paradox módon éppen ezen a módon hellenisztikus jellegővé
váló, túlzottan dezantropomorfizált, racionalizált, negatív istenfogalom rögzülése a zsidóságban mindmáig, és
azóta a t’múnát Ádonáj megközelíthetetlen titokként és tabuként kezeltetik a hivatalos tanításban (a kabbalában
nem). Ez a kép természetesen némileg elnagyolt és sarkított, de véleményem szerint lényegében sok igazságot
tartalmaz, és érdemes az alapos kutatásra.
422 bKíddúsín 49a.