Az Újszövetség és a Tóra - Or-Zse

153
Ebbe a filozófiai vitába ezen a helyen nincs terünk belebocsátkozni, mivel témám
szempontjából egyedül az releváns, hogy maga a Tanach explicit módon kizárja-e Isten
megtestesülésének lehetıségét. Erre azt mondhatjuk: keresztény hermeneutika szerint nem, a
zsidó szóbeli Tan szerint igen. Véleményem szerint a Tanach szövege önmagában, közeli
olvasatban – a fentiekben a Messiásról mint Isten fiáról, képérıl, szaváról és mint testben
megjelent Istenrıl mondottak fényében, valamint az ellenérveket is figyelembe véve – mindkét
irányban egyformán értelmezhetı. Ez ismét arra az újszövetségi állításra irányítja a
figyelmünket, amely szerint a Messiás ezen rejtett mivoltának felismerése egyedül a Szent
Szellem által lehetséges – melyrıl a rabbinikus irodalom azt állítja, hogy az utolsó próféták
idejétıl fogva eltávozott Izraelrıl, bár egyedi megnyilvánulásai elıfordulnak 509 –, s így az a
Tanach titkos, szód értelméhez tartozik.
2.2.2.7.5.4. Az elızı alfejezetek összefoglalása
Ez tehát az a pont, ahol a posztbiblikus rabbinikus judaizmus és a korai – nem ebionita –
zsidókereszténység (az Újszövetség zsidó szerzıi) írásértelmezése a leghatározottabban,
legmélyebben és a leginkább lényegbe vágó módon eltér egymástól. Legfontosabb állításaim
ezt illetıen tehát a következıek:
1. Teológiai szempontból: a Tanach szövege önmagában, közeli olvasatban értelmezhetı
olyan irányban – radikálisan eltérve természetesen a farizeus szóbeli Tóra értelmezésétıl, sıt
az általános zsidó felfogás számára is nagyon meglepı módon –, hogy Jézus és tanítványai
nem szegték meg az írott Tóra egyetlen parancsát sem azzal a hitükkel és állításukkal, amely
szerint a Messiás Isten fia, képe, szava, illetve maga a testben megjelent Isten. 510
2. Vallástörténeti szempontból: nem szükséges mindenképpen azt feltételeznünk, hogy a
zsidókereszténységben ez külsı, pogány, hellén hatásra jelent meg; sem azt, hogy csak a
késıbbi pogánykeresztény egyház toldotta volna be az ilyen tartalmú részleteket az eredeti
újszövetségi szövegekbe. Másképpen fogalmazva: szemben a ma divatos vallástörténeti
paradigma alapállításával, igenis elvileg létezhetett – az Újszövetség történeti igényő
509 Pl. bJómá 9b, bSzótá 48b, bSzanhedrin 11a. Bár Hillél 30 tanítványáról máshol azt mondják, az isteni
Szellem – melyet a S’chínával is azonosítanak – rajtuk volt (bSzúkká 28a), azt bizonnyal állíthatjuk, hogy
megnyilvánulásai ritkák voltak – késıbb még inkább –, és a rabbinikus döntésektıl egyáltalán nem kívánják
meg, hogy általa hozassanak meg. Ezzel szemben az Újszövetség középpontjában álló egyik állítás az, hogy
Jézus által a hívık a Szent Szellemet kapják meg, akár tömegméretekben is (Mt 3:11, Mk 1:8, Lk 3:16, 11:13, Jn
1:31-33, 7:37-39, 14:16-17,26, 16:7-15, Csel 2:1-18,33, 8:15-17, 10:44-47, 19:1-6, 1Kor 12-14. fej. stb. stb.).
510 Ezen értelmezés szerint tehát: nem szegték meg az idegen isten imádásának tilalmát, mivel nem idegen
istenrıl, hanem Izrael Istenérıl van szó; nem szegték meg a bálványimádás tilalmát, mivel nem emberkéz alkotta
élettelen képrıl, hanem magáról az élı emberi formában – mint a Teremtéstıl fogva Isten képmásában –
megjelent Istenrıl van szó; nem tagadták meg Isten egyetlenségébe vetett hitüket sem (a S’má szavai szerint:
Ádonáj Elóhénú, Ádonáj echád), mivel: „Én és az Atya egy vagyunk [v’ání v’hááv echád]”.