Az Újszövetség és a Tóra - Or-Zse

152
az eredeti egyszerő tagadást („Isten nem ember”), és a hasonlóság tagadására teszik a
hangsúlyt („Isten nem olyan, mint az ember”). 506
Hasonló részletet találunk az 1Sám 15:29-ben is („nem ember ı, hogy megbánná [kí ló
ádám hú l’hinnáchém]”).
A nagyon kevés helyen, ahol a Talmud – ott is csak utalásszerően, rejtjelezve – Jézust
elítéli azért, mert isteni természetet tulajdonított magának, szintén a Nu 23:19 imént idézett
mondatára találunk utalást, 507 vagy Bil’ámra, aki azt mondta. 508
Ezen a ponton látszik elágazni a zsidó és a keresztény Tanach-értelmezés. Röviden
megfogalmazva a lényeget: a Tanach e mondatait a judaizmus írásmagyarázata Jézus
vonatkozásában olyan irányban értelmezi, amely szerint Isten, mivel nem ember, nem is
válhat semmilyen esetben emberré; míg a keresztények szerint Isten ugyan valóban nem
ember, de hatalmában áll emberként megjelenni, amennyiben ezt akarja (ez nem tilos és nem
is lehetetlen számára) – és ezt meg is tette a fentebb tárgyalt, a Messiás isteni természetét
elırejelzı szövegeknek megfelelıen.
Természetesen ezen minimális terjedelmő bibliai alapokon túl az érvelések a késıbbiekben
mindkét oldalon gazdagon kibontakoztak filozófiai-teológiai formában is. Ezek az érvelések
pro és kontra elsısorban a köré a probléma köré csoportosulnak, amelyet így fogalmazhatunk
meg: lehetséges-e, hogy az örökkévaló, mindenható, mindentudó, mindenütt jelenvaló, élı
Isten megjelenjen egy szenvedésnek, fájdalomnak s az emberi lét tér-, idı- és egyéb
korlátainak alávetett hús-vér testben, ebben éljen, mi több, meghaljon, még ha fel is támad
utána. Míg a kereszténység azt állítja, hogy ez racionálisan ugyan nem igazolható vagy
felfogható teljes mértékben, de mégis megtörtént az emberiség megmentése érdekében, addig
a judaizmus – és vele Kelszosz és más pogány gondolkodók is –, nemcsak irracionálisnak, de
lehetetlennek, sıt megengedhetetlennek, szinte ırültségnek tartják ezt a gondolatot.
506 A Szeptuaginta szerint: „Az Isten nem olyan, mint az ember, hogy ingadozzon, és nem is olyan, mint az
ember fia, hogy megijedjen…” A targumok szerint: „Nem olyan az emberek fiainak szava, mint Isten szava
[mémár elóhá]; az emberek fiai beszélnek, de hazudnak; nem is olyan, mint a test gyermekeinek tettei, akik
elhatározzák, hogy megteszik, de meggondolják magukat, és tanácsukat megváltoztatják…” (Onkelosz így,
Jonátán is hasonlóan).
507 jTáánít 65b: „R. Avíhú mondta: Ha egy ember azt mondja, Isten, az hazudik; ha azt mondja, Emberfia,
nevetnek rajta; ha azt mondja, felmegyek az égbe, akkor nem tartja meg.” A Talmud szerint Jézust nem ezért,
hanem varázslásért és bálványimádásra való felbujtásért ítélték halálra (bSzanhedrin 43a, 67a, 107b), de ezek a
vélemények mind késıiek (3-4. sz.).
508 bSzanhedrin 106a, amelyben Rabbi Sim’ón ben Lákis a Nu 24:23-at, Bil’ám szavait haggadikus módon
(nemcsak a pontozást, hanem a mássalhangzókat is) megváltoztatva így idézi: „Jaj annak, aki életre kelti magát
Isten nevével”; és lásd a Rási kommentárját is ehhez: „Bil’ám, aki életre keltette magát Isten nevével, magát
Istennek nevezi”. Herford szerint ez Jézusra utal (Herford: Christianity in Talmud and Midrash, idézi a Soncinoféle
fordítás, bSzanhedrin 106b, 42. lábj.). Klausner szerint ezt vallja Geiger és Laible is, ı maga viszont tagadja
(Klausner: Jézus, 17-19. o.)