Az Újszövetség és a Tóra - Or-Zse

61
megmenekülni, mivel azonban az életem valóság és nem egy elbeszélt mítosz fiktív szereplıje
vagyok csak, ez édeskevés a boldogulásomhoz vagy életben maradásomhoz. A modern
történettudománynak természetesen jogában áll saját tudományos tevékenysége során a
szöveget a többi forrásához hasonlóan kritikailag kezelnie, és ezzel annak teljes
jelentéstartományát jelentıs mértékben beszőkítenie, de ez nem érvényes e tudomány határain
kívül, például az ember és Isten egzisztenciális viszonyában; és a biblikus teológia ezt csak
abban az esetben veheti át vagy engedheti meg, ha tudatosan vállalni akarja az így keletkezı
súlyos jelentésvesztést, és szembenéz ennek következményeivel, valamint ha a modern
történettudomány mint egyetemes világnézet alá rendelt tudományként értelmezi magát. Ezt
azonban én nem érzem szükségszerőnek.
Természetesen minél erısebben van indoktrinálva valaki a modernitás által, annál
erıteljesebb az a jelenség, hogy a csoda-elbeszélések számára mintegy süket. Fontos
észrevennünk, hogy a humán vagy természettudományos képzésben kevésbé részesült európai
és amerikai (nyugati) emberek számára ez nem jelent akkora problémát, mint az értelmiségiek
egy része számára: széles tömegek hisznek továbbra is mind az objektív, mind a szubjektív
csodák legalábbis elvi lehetıségében, és még a hétköznapokban is elıfordul, hogy valamit
ekként minısítenek. Az euro-amerikai civilizáción kívül élık számára pedig mindez
egyáltalán semmi problémát nem okoz. Nehéz lenne tehát azt mondanunk, hogy a csodák
lehetıségébe vetett hit ab ovo idegen az emberi lényegtıl, és talán nem vagyunk ma már
annyira primitívek, ostobák és képzetlenek, hogy ezt a hitet a felvilágosult európai értelmiségi
gıgjével egyszerően csak primitívnek, ostobának és képzetlenségbıl fakadónak minısítsük.
Amennyiben tehát a kinyilatkoztatások szövegeit teljes jelentésspektrumukban kívánjuk
hallani és érteni, a teológiát fel kell szabadítanunk a modernitás korlátai alól, és legalábbis
tudomásul kell vennünk a kinyilatkoztatottnak tekintett szövegek igényét elbeszéléseik
történeti hitelességére. Mint említettem, én a szent szövegek egymással, a világgal és a
kutatóval mellérendeltségben zajló négyes párbeszédére vagyok kíváncsi, a kortárs ókori
irodalom (holt-tengeri tekercsek, rabbinikus irodalom, Flavius, Philón stb. stb.) hozzászólásait
is figyelembe véve. 115 Ehhez is az a legjobb hermeneutikai alapállás, ha mindegyiket teljes
jelentéstartományában kibontakozni engedem.
115 Ebben a kérdésben még tisztáznom kell, hogy – különösen a rabbinikus – irodalmat milyen relációban látom a
Tanach-hal. Ha ugyanis ezt is teljes egészében kinyilatkoztatott szövegnek kezelem, mint amely Mózesnek
adatott a Szinájon, így, ahogy van, teljesen más helyzet alakul ki, mint ha szelektíven viszonyulok hozzá.
Kérdéses lehet, hogy ha a Tanachhoz való viszonyom ennyire „ortodox”, milyen alapon viszonyulok esetleg
kevésbé ortodox módon a szóbeli Tanhoz. Azonban a rabbinikus források történeti igénye egészen más jellegő,
mint a Tanaché, amint errıl Yerushalmi részletesen is ír (Yerushalmi: Záchor, 34-44. o.), valamint más
történészek is vitatkoznak ezen (Neusner például azon az állásponton van, hogy a rabbinikus irodalom egyáltalán