Az Újszövetség és a Tóra - Or-Zse

318
implicite „régivé” nyilvánította a Szináj-hegyi szövetséget – ezért (azóta) annak vége
közeledik.
Túllép-e ez a szövegrész az általunk eddig meghatározott kereteken, azaz megtagadja-e,
érvényteleníti-e a Tórát? Válaszom az, hogy nem szükségképpen: amit itt olvastunk,
beilleszthetı mindabba, amit eddig találtunk. A Messiás eljövetelével, a gonosz ösztön
megszőnésével, a „hússzív” és Isten Szelleme megkapásával természetesen minden olyan tórai
parancs, amely a gonosz ösztön figyelembe vételével adatott – s ugyanakkor nem tudta azt
megszüntetni, hanem az amiatt elkövetett bőnök szankcióival foglalkozott –, kiüresedik, mint
ezt részletesen tárgyaltam a 2.2.2.2.1.1. „A Törvény törvényes meghaladása”: a tórai
parancsok kiüresedésének lehetısége és példái a Tanachban c. fejezetben (ld. ott). Másfelıl
az „új szövetségben” a Tóra bensı, autonóm erkölcsiséggé transzformálódik – nemcsak Pál,
hanem már – Jirmeja szerint, mint ezt a 4.3.3.1. Az „új szövetség” Pál tanításában c.
fejezetben elemeztem. Ezen tényezık egyike sem tagadja meg a Tórát, parancsainak
örökérvényőségét – legfeljebb kiüresednek ezek a parancsok, a hatáskörükbe tartozó esetek
megszőnése által. Mint már említettem ott, nyilvánvaló, hogy ebben az értelemben, ha a Tóra
beteljesedik, azaz eléri a célját, akkor nagy része egyúttal ki is üresedik: hiszen amikor a bőn
megszőnik, akkor parancsainak igen nagy része többé nem vonatkozik senkire és semmire;
hegeli kifejezéssel szólva, beteljesedésekor a Tóra szükségképpen „megszőnten marad
meg”. 1135 De e szívbe írt Tóra tartalma örökké pontosan ugyanaz marad, mint a kıtáblákra
vésett Tóráé – nem Isten és az İ Szava változott meg, hanem az emberiség állapota. Mint
éppen a rabbinikus irodalomból láttuk, a Tóra figyelembe vette az ember gonosz ösztönét, és
azt nem számolta föl, ezért is kell eljönnie az új világnak, a messiási kornak. Amikor pedig az
eljön, a gonosz ösztön megszőnik, a tartalmilag örökké érvényes Tóra a szív mélyére kerülve,
úgymond formailag vagy funkciójában változik meg – bár még ezt is csak nagyon óvatosan
1135 A korábban már idézett és hivatkozott Hegel- és Taubes-helyeken túl, az „új szövetség”-rıl mondottak
fényében lásd még: Hegel: Milyen formát kell öltenie a morálnak az egyházban c. töredékét (in: Hegel, Ifjúkori
írások, 62-69. o.). Ugyanakkor óvakodnék Hegel ezzel kapcsolatos valamennyi nézetét elfogadni, mert a jó
kezdet után végsı soron ı is tipikus keresztény antijudaista értelmezést ad a „szeretet”-nek, amely mintegy
teljesen fölold a Törvény alól, és ilyeneket mond: „Az a nép, amely elutasít minden idegen istent, szükségképpen
az egész emberi nem iránti győlöletet hordozza szívében.” (Szeretet és vallás, uo. 115. o.) Ez a Törvénynek már
nem megszünten-megırzése, hanem csak megszüntetése. Érdekes és fontos lenne filozófiai szempontból teljesen
újragondolni mindazt, amit a „lutheránus filozófusok” (Kant, Hegel, Kierkegaard) a morál és a hit/szeretet
különbözıségeirıl mondtak, mert mindannyian szinte mindenhol az utóbbit az elıbbi ellenében tudják csak
értelmezni, mintegy tartalmilag is, és nemcsak formailag – ez lutheranizmusukból egyenes szükségszerőséggel
következik. Alig fordul elı olyan lehetıség gondolkodásmódjukban, amely a morál hitbıl/szeretetbıl való,
formailag nem-morális, de tartalmilag a Törvénnyel mégis azonos megélését elképzelhetınek tartaná. Pedig Pál
csakis errıl beszél, és nem az „idegen istenek emberszeretetbıl való elfogadásáról” – ami Jézus és az apostolok
szemében magával a törvénytelenséggel lenne egyenlı. Az európai „lutheránus filozófusok” igen gyakran a
megváltatlan állapotot állítják be megváltott állapotként, és számos markionita elem van
gondolkodásmódjukban. Mindez egészen Lutherig, rajta keresztül pedig Ágostonig, sıt Jusztinoszig
visszavezethetı. De ennek részletes tárgyalására itt nincs helyem.