Az Újszövetség és a Tóra - Or-Zse

140
2.2.2.7.5.1. A Messiásra mint testben megjelent Istenre vonatkozó helyek az Újszövetségben
A fentebb már idézett jánosi szöveg explicit módon Istennek állítja Jézust:
Kezdetben volt az Ige [logosz], az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ez kezdetben Istennél volt,
minden általa jött létre, és semmi sem jött létre nélküle, ami létrejött. (…) És az Ige hús-vér testté
[szarx] lett, sátrat vert közöttünk… 454
A gondolat lényege itt az, hogy a mémrá Ádonáj, Isten szava valamiképp maga Isten,
azonos is vele, de különbözik is tıle. Mint fentebb kimutattam, azzal, hogy a Targumok Isten
antropomorf megjelenéseit így fejezik ki eufemisztikusan, azaz ahol a Tanachban maga Isten
vagy az Örökkévaló szerepel antropomorf módon, ott betoldják a mémrá szót, végül is
magából a Targumok mögött álló fordítási megfontolásból 455
következik, hogy a mémrá
Ádonáj magával Istennel, az Örökkévalóval egy, ugyanakkor különbözik is tıle. Az
Újszövetség újszerő állítása ebben mindössze annyi, hogy ez a valóság emberi létet öltött
magára, emberi testben eljött, „sátrat vert”, ami egyértelmően a S’chínára utal (melynek szó
szerinti jelentése: „sátorozás”. 456
Ez a kettısség, amely így a Messiást mint Isten szavát, képét és fiát hol azonosítja Istennel,
hol megkülönbözteti tıle, végigvonul a teljes Újszövetségen. Bár a századokkal késıbbi
pogánykeresztény trinitológia természetesen hellénisztikus filozófiai alapokon igyekezett
valahogy racionalizálni, majd dogmatizálni ezt a „kettısséget az egységben”, valójában ez a
felfogás lényegénél fogva feloldhatatlanul irracionális. 457 Ez okozza a fogalmi
„következetlenséget”, „rugalmasságot”, önellentmondásosságot, amely ugyanúgy végigvonul
a magán a Tórán és a Tanachhon is, hiszen különben a Targumoknak és a rabbinikus
irodalomnak nem kellene azt a „kétségbeesett” küzdelmet folytatniuk az ellentmondásosság
feloldásáért, amelyet fentebb bemutattunk: lehet-e látni Istent, akit soha senki nem látott? Az
említett késıbbi, hellénisztikus pogánykeresztény trinitológia abban különbözik radikálisan az
eredeti – nem ebionita 458
– zsidókeresztény felfogástól, hogy utóbbi ezt titokként,
müsztérionként, szódként értelmezte – mint ezt a késıbbiekben ki fogom mutatni –, és nem
kívánta sem racionalizálni, sem formalizálni, sem dogmatizálni.
454 Jn 1:1-3,14a.
455 Amelyet plasztikusan bemutat a már idézett bKíddúsín 49a és a toszafisták ahhoz főzött kommentárja.
456 Itt megjegyezhetı, hogy ebbıl fakadóan a keresztény krisztológia azonosítja a Messiást magával a
Szentírással, így a Tórával is, valamint a Péld 8:12-36-ban szereplı Bölcsességgel (mivel a chochmá szó
helyesen fordítható logosznak is görögre), amely a világ teremtése elıtt létezett, és partnerként, építımesterként,
illetve „dajkált fiúként” (ámún) részt vett a Teremtés mővében. Pontosan ugyanezt az azonosítást teszi meg, és
ugyanezt a felfogást vallja a Midrás is a B’résít Rábbá 1:1-ben.
457 Gondoljunk Tertullianus híres, még a korai keresztény felfogást tükrözı credo quia absurdum est (hiszem,
mert képtelenség) elvére.
458 Ebionitán a Jézus isteni természetébe vetett hitet elutasító zsidókereszténységet értem itt.