Az Újszövetség és a Tóra - Or-Zse

41
esetében), mivel az utóbbi marginalizálja, kitér elıle és lenézi, hanem a vallás új ökumenikus
önidentitásának kialakítására. A modernitásban a vallások csak úgy tudnak fennmaradni, s
csak úgy tudják kritikai szerepüket gyakorolni, ha szellemi és erkölcsi táplálékot adnak a
modern embernek anélkül, hogy a felvilágosodás attitődjét megkérdıjeleznék vagy
visszavonnák.” 73 Heller fantasztikus éleslátással ragadja meg ennek a dilemmának a lényegét,
legalábbis társadalmi tekintetben. Teológiailag és filozófiailag ugyanakkor nem is javasol
megoldást, és nem is érzékeli a kérdés teljes mélységét. Heller és a modern euro-amerikai
civilizáció nem érveket sorakoztat fel a fundamentalizmus ellen, hanem azt, hogy
„közösségük nem bizonyul életképesnek”, a szekuláris világ „marginalizálja, kitér elıle és
lenézi”, miközben a vallások „csak úgy tudnak fennmaradni, s csak úgy tudják kritikai
szerepüket gyakorolni, ha szellemi és erkölcsi táplálékot adnak a modern embernek anélkül,
hogy a felvilágosodás attitődjét megkérdıjeleznék vagy visszavonnák.” Ez azonban nem érv,
hanem ultimátum – melyben a vallásnak, azaz esetünkben a zsidó és a keresztény
kinyilatkoztatást interpretáló közösségeknek a modernizmus megengedi, hogy kritizálják ıt, de
a megsemmisülés terhe mellett megtiltja a modern világnézet alapjainak a megkérdıjelezését.
Heller látlelete tökéletesen pontos, mert ez így van. Azonban nem válaszol arra a kérdésre,
hogy mindez az igazságon alapul-e, hiszen a fundamentalizmus vélt vagy valós igazságát nem
cáfolja, csupán társadalmi igényre hivatkozva kirekeszti. Magyarán: mi a helyzet akkor, ha a
kinyilatkoztatás alapszövege, minden interpretációtól függetlenül, valamiképp mégis
immanens módon magában hordozza azt az „apokaliptikus fullánkot”, „bombát”, amelyrıl
Gershom Scholem beszél, s amelynek felrobbanásától a modern Izrael és annak nyelve
kapcsán tart? 74 Vagyis, ha a Szentírás maga mégis közvetít olyan üzenetet, amely kétségbe
vonja, és kritizálni meri a felvilágosodás attitődjének alapjait, vagy legalábbis azok egy részét.
Illetve, nem arról van-e szó, hogy a modernizmus e kategorikus imperatívusza „megtiltja” a
két interpretáló közösségnek – a megsemmisülés terhe mellett –, hogy a kinyilatkoztatást
73 Heller: A zsidó Jézus feltámadása, 73., 80. o.
74 „Képes-e a zsidó történelem újból a konkrét valóságba belépni anélkül, hogy megsemmisülne a messiásvárás
miatt [amit e belépés szükségszerően fel fog hozni a zsidó történelem mélyérıl]?” „Ez az ország egy vulkán.
Lakóhelyet nyújt a nyelvnek… [Ámde] mi lesz a héber nyelv naprakésszé tételének eredménye? A szent nyelv
mélysége, amelyet elültettünk gyermekeinkben, nem fog-e tátongó szakadékként felnyílni? Az itteni emberek
nincsenek tisztában azzal, hogy mit csinálnak! Azt hiszik, hogy a héber nyelvet világi nyelvvé tették, és kihúzták
belıle az apokaliptikus fullánkot, de ez korántsincs így… Minden egyes szó, amelyet nemcsak úgy kitaláltunk,
hanem az elkoptatott kifejezések kincstárából vettünk, robbanótöltettel van megrakva… Isten nem marad néma
azon a nyelven, amelyen oly sok ezer alkalommal felszólítottuk arra, hogy térjen vissza az életünkbe.” (Scholem,
Gershom: Devarim be-go [Tel-Aviv, 1975], 190; idem, Messianism: A Never-Ending Quest, valamint:
Reflections on Our Language, in: On the Possibility of Jewish Mysticism in Our Time and Other Essays.
Philadelphia, 1996, idézi: Ravitzky: Messianism, Zionism, and Jewish Religious Radicalism, 3. o., Benke László
ford., kéziratban, kiemelés tılem.)