Az Újszövetség és a Tóra - Or-Zse

47
bibliai szöveggel (fundamentalizmus) – hiszen valójában sem azonos egyikkel sem. 97 Miért
ne beszélhetnénk mindenrıl szabadon? A teológiát mint tudományt tehát nem kívánom
alárendelni a történettudománynak, és viszont sem.
1.2.3.1. A Tanach és az Újszövetség szövege egységének posztulátuma
Világos, hogy az az eddig is alkalmazott, de meg nem alapozott kiinduló feltevésem,
amelynek értelmében a Bibliát – illetve külön-külön a Tanachot és az Újszövetséget –
egységes szöveg(ek)nek tekintem, tudományos szempontból – és különösen a történetikritikai
iskola szempontjából – merıben hipotetikusnak vagy akár teljességgel a levegıben
lebegınek minısíthetı. Történettudományos alapon ez csak a hatástörténet felıl, mint célokság,
idıben visszafelé értelmezhetı – vagyis az kétségtelen, hogy mind a Tanach, mind az
Újszövetség a történelemben így, egységes mővekként fejtették ki hatásukat hosszú idın át és
meghatározó módon; de ez az eredetük felıl tekintve nem okvetlenül jelent
szükségszerőséget. Fenti érvelésemnek is ellene vethetı például, hogy amikor „a Biblia
világnézetérıl” beszélek, s ezen az alapon azt állítom, hogy az nem azonos a szövegkritikai
iskola hátteréül szolgáló világnézettel, akkor már egységes szövegként kezelem a Szentírást –
mint aminek egységes világnézetérıl beszélhetek –, amit a bibliakritikusok eleve nem
fogadnak el, és ezzel érvelésem körben forgóvá vált. Kuhn kimutatja, hogy amikor két
különbözı paradigma között zajlik vita, szükségszerően válik mindkét oldalon logikai körré
az érvelés, de az ilyen esetekben ez nem is okvetlenül baj, mindössze azt jelzi, hogy az
érvelések a paradigma alapját igyekeznek igazolni, ami azonban csak a paradigmán kívülrıl
lenne lehetséges. 98
97 Mindezt egybevetve alapállásom filozófiailag akár posztmodernnek is tekinthetı Kuhn, sıt Feyerabend
„ismeretelméleti anarchizmusa” nyomán. Az ilyen gondolkodásmód persze azzal jár, hogy a kutató minden
világnézeten kívülre állítja magát, azaz a metafizikai téren és idın kívül, a világnézeti semmibe, legalábbis
módszertanilag. A posztmodern kifejezés hasonlít kicsit a posztkommunistára: utóbbi alatt olyan társadalmat
értünk, amely ugyan „rendszert váltott”, de mélyebb beidegzıdéseiben még mindig leküzdhetetlenül
kommunista. Hasonlóképp a posztmodern álláspont még mindig totálisan függ a moderntıl, amelyet meghaladni
kíván. Ezért csak tagadni tud, pozitív állítást nem tehet, mert ezt „megtiltja” neki a megtagadott voltában is még
benne élı modernizmus. Mindennek a további filozófiai következményeit radikálisan és következetesen végig
kellene gondolni, de erre itt nincs helyem. „Akárcsak Feyerabend, én is csillapíthatatlan kíváncsiságot érzek a
miénktıl eltérı gondolkodásmódok iránt, kivált akkor, ha ezek a saját múltunkhoz tartoznak. Egyszer arra
gondoltam, hogy nemcsak megérthetem Paracelsust, hanem, ha megerıltetem magam, akkor írhatok is egy
pseudo-paracelsiánus könyvet, (…) Persze talán valóban komolyan beleélhetném magam Paracelsusba, de
akkor aligha maradhatnék fenn a jelenlegi életem körülményei között. (…) Azaz, én vagy nem leszek képes a
paracelsusi kategóriák kivetítésére, vagy pedig kihullok a saját közösségembıl.” (Hacking, Ian: Working in a
New World: the Taxonomic Solution, in: Horwich, P. (szerk.): World Changes, Thomas Kuhn and the Nature of
Science. MIT Press, 1993, 275. o., idézi: Fehér: A paradigmától a lexikonig…, 259. o., a kiemelés tılem.)
98 „…hasonló circulus vitiosus jellemzi a tudományos elméleteket. Zavaró vagy sem, ez a körben forgó
okoskodás már nem tartalmatlan. (…) az egymással versengı paradigmák közötti választás azt jelenti, hogy a
közösség az együttélés egymással összeegyeztethetetlen módjai között választ. Mivel a választás ilyen, magát a