Az Újszövetség és a Tóra - Or-Zse

307
követve, jóllehet ennek indokoltsága az ı esetükben erısen vitatható. 1099 Az apostol megoldási
javaslata a következı: ne vitatkozzanak egyéni lelkiismereti meggyızıdésüket illetıen, hanem
maradjon meg mindenki a maga felfogása mellett, ámde úgy, hogy a közösségi élet során a
gyakorlatban a kevésbé aggályosak vegyék figyelembe a szigorúbbak érzékenységét, és az
elıbbiek korlátozzák szabadságukat az utóbbiakért; mivel ha fordítva történne, akkor a
szigorúbb felfogásúaknak meg kellene sérteniük a saját lelkiismeretüket. Így végül is,
miközben a lelkiismeret autonómiája, a szabadság mindenki számára teljességgel megmarad,
a követendı háláchá tekintetében a jelenlevık közül a szigorúbbak véleménye válik
meghatározóvá, de ez csak a szeretet és a szabadság alapján kötelezi a többieket.
Közben Pál is kitér a hétköznapi [koinosz, chúllín] ételek fogyasztásának kérdésére. Itt
megint mélyen problematikus, hogy az Újszövetség-fordítások a koinoszt itt is tisztátalannak
fordítják, ami, mint korábban kimutattam (2.2.2.3.), helytelen. Szó sincs tehát arról, hogy a
zsidókeresztények Jézusban való hitre jutásuk után tisztátalan állatokat ettek volna, holott ezt
korábban nem tették – kivéve persze esetleg azokat, akik múmárím voltak korábban, és Jézushívıként
már nem érezték lelkiismereti kötelezettségüknek a Tóra teljes megtartását, hanem
csak a pogánykeresztényeknek adott háláchát vették magukra. De ez elsısorban
identitáskérdés: zsidóknak minısülnek-e ık egyáltalán; és ha igen, mennyiben?
Visszatérve a chúllín ételek kérdésére: a fentiek szerint a római gyülekezetben is lehettek
olyanok – farizeusok –, akik hétköznapi ételeiket is igyekeztek papi tisztaságban fogyasztani,
azaz megtartották a kézmosás rabbinikus rendelkezését is. Pál csatlakozik Jézus korábban
tárgyalt álláspontjához (2.2.2.3.), aki nem tartja szükségesnek a kézmosást, mert – úgymond
Pál – „semmi sem hétköznapi önmagában, hanem csak annak, aki annak tartja”.
Az idézett rész végén Pál rendkívül plasztikusan summázza Jézus fı üzenetét zsidók és
nem-zsidók irányában: a Messiás a zsidók „szolgájává lett, hogy megerısítse az ısatyáknak
tett ígéreteket”; „a nem-zsidók pedig dicsıítsék Istent az irgalmasságáért”. Újból tanúságot
tesz tehát amellett, hogy hite szerint Jézus nem eltörölni, hanem megerısíteni jött a Tanachot,
és a zsidóknak ebben a felfogásban kell benne hinniük. Majd zsoltáridézetekkel igazolja, hogy
a Jézus-hívı zsidóknak és nem-zsidóknak együtt kell Istent dicsıíteniük – vagyis továbbra is
fenntartja a közös gyülekezetek létének fontosságát az elkülönülés ellenében.
A fentiekhez hasonló elveket fogalmaz meg másutt is:
1099 Vö. Dán 1:3-16. Dániel idejében sem élt így a teljes Babilónba hurcolt zsidóság, csak a négy fiatalember –
tehát ez nem tehetı kötelezıvé. Másrészt Dániel és társai a babilóni király ételeibıl kaptak, és eltökéltségük arra
irányult, hogy nem teszik tisztátalanná magukat „a király ételével és a borral, melybıl az iszik”. Vélhetıen a
király ételei és italai mind rituálisan fel lettek ajánlva az idegen isteneknek – ez nem állt fenn minden diaszpórazsidó
esetében. Istennek csodát kellett tennie, hogy a fiatalok ne károsodjanak emiatt. Végezetül: késıbb már
maga Dániel is fogyasztott húst, jóllehet továbbra is az idegen birodalomban élt (Dán 10:3).