Az Újszövetség és a Tóra - Or-Zse

323
Jelenések könyve mindenképpen 70 után íródott, sem pedig azért, mert a dánieli hetvenedik
évhét a Második Szentély pusztulása után történik. 1156 Ez tehát szükségképpen egy Harmadik
Szentély, amelyrıl ugyanakkor a Jelenések könyve kifejezetten pozitívan beszél, 1157 igenli
tehát ennek felépülését. 1158 Mondanom sem kell, hogy ez nem egyeztethetı össze azzal az
allegorista és antijudaista „új szövetség”-értelmezéssel, amely évszázadokon át – mind a mai
napig – meghatározta a keresztény teológiát mind a katolikus, mind a protestáns egyházakban,
s amely kizárja, hogy az állatáldozatok Isten akaratából újra funkcionálni kezdjenek.
Azonban, ha az Újszövetség saját prófécia-értelmezési alapelveit alkalmazzuk a Szentély és
az ország helyreállításáról szóló Tanach-beli jövendölésekre, evidens módon látható, hogy a
pogánykeresztény egyház a történelem során az „új szövetséget” legfeljebb csak a pogányok
vonatkozásában értelmezte helyesen (egyes részleteiben abban sem), a zsidóság
vonatkozásában viszont radikálisan félreértette. 1159 Az Újszövetség, ha saját belsı
hermeneutikáját követjük, igenli a zsidóság nemzetként való helyreállítását, a Szentély
felépülését és szolgálatát – anélkül, hogy ettıl az „új szövetség” megsérülne. A Héberekhez
írt levelet tehát akkor értelmezzük teológiailag a teljes és egységes Újszövetség fényében
helyesen, ha világossá tesszük, hogy az „új szövetségnek” éppen nem tartozik a lényegéhez,
hogy eltörli a Tóra rituális parancsait – hiszen akkor a Szentély szolgálatában egészen a
Churbánig szorgoskodó összes zsidókeresztényt mint keresztényt eretneknek kellene
tartanunk, ahogyan ezt az antijudaista pogánykeresztények vélték is. Helytelenül. A
zsidóságot mint népet az „új szövetségben” is kötelezi a Tóra iránti szövetségi hőség és papi
1156 Bár ez az állításom ellentétes a rabbinikus felfogással, amely a hetven évhetet az Elsı és a Második Szentély
pusztulása közötti idıvel azonosítja.
1157 Jel 11:1-2.
1158 Erre az antijudaista keresztények azt a választ szokták adni, hogy nem földi, hanem mennyei Templomra
vonatkozik. Ezt azonban a szövegösszefüggés teljességgel kizárja.
1159 Szintén a német protestantizmus e fentebb – Luther, Hegel kapcsán – már tárgyalt felfogása tükrözıdik pl.
Rosenzweig majdnem-megtérésének történetében: „…kijelentettem, én csak mint zsidó válhatok kereszténnyé,
nem a pogányság közbeesı fokozatán át. Ezt a fenntartást merıben személyesnek tartottam; te az
ıskereszténységre emlékezve hagytad ezt helyben; részedrıl ez nem volt tévedés; a zsidómisszió ténylegesen
azon az állásponton van, amelyet én személyesnek tartottam, és megkívánja, hogy a törvényhő zsidó az
elıkészület egész ideje alatt, a keresztség pillanatáig törvényhően éljen. Mindazonáltal itt volt az a pont, ahol
útjaink megintcsak elváltak…” (Rosenzweig: Nem hang és füst, 7. o.) Függetlenül most Rosenzweig ezekbıl
következı filozófiai megfontolásaitól, gondolkodjunk el egy pillanatra azon, hogy az akkori német zsidómisszió
hogyan is képzelhette egy zsidó megtérését. A keresztség pillanatáig törvényhően kell élnie (már ennek az
elfogadása sem ment könnyen) – de mi történik utána? Megtérése bizonyítékául köteles disznóhúst fogyasztani,
és dolgozni szombaton, amit korábban soha életében nem tett? Szabad marad arra, hogy a Tóra számára a
diaszpórában megtartható parancsait továbbra is megtartsa, vagy köteles megszegni azokat? Eszerint a
keresztény felfogás szerinti megtérés (szándékosan használom ezt a szót, és nem a kitérést!) a zsidót a Tóra
megszegésére kötelezi? Zsidó csak úgy térhet meg, ha megszőnik zsidónak lenni, legalábbis a Tóra
vonatkozásában? Nem hangzik ez furcsán? Összhangban áll ez Jézus és az apostolok tanításával? Ezért jött
volna a Messiás? Természetesen nem. Így lett a „keresztény történelemben” a zsidók számára a megtérésbıl
kitérés, a megkeresztelkedésbıl kikeresztelkedés. Ebben a kis részletben remekül tetten érhetı annak a lényege,
amirıl ebben a dolgozatban beszélünk.