Az Újszövetség és a Tóra - Or-Zse

254
Pál egyébként maga a zsidókeresztények és pogánykeresztények viszonya tekintetében is
explicite fenntartotta az egység követelményét:
Mert Khloé házanépéhez tartozóktól az a hír jutott el hozzám, testvéreim, hogy viszálykodások
vannak köztetek. Úgy értem, hogy mindenki így beszél közöttetek: „Én Pálhoz tartozom!” „Én viszont
Apollószhoz!” „Én meg Kéfászhoz!” „Én pedig a Messiáshoz!” De hát részekre osztható-e a Messiás?
(…) Mert ha féltékenység és civódás található köztetek, vajon nem testiek vagytok-e, s nem pusztán
emberi módon viselkedtek-e? Hiszen amikor valamelyikıtök ezt mondja: „Én Pálhoz tartozom!”, és a
másik ezt: „Én meg Apollószhoz!”, vajon nem merıben emberi módon beszéltek? Ugyan kicsoda
Apollósz, és ki az a Pál? Szolgák csupán, akiknek segítségével hívıvé lettetek, s mindegyiküknek az Úr
jelölte ki, hogy miképpen szolgáljon. Én ültettem, Apollósz öntözte, ám a növekedést az Isten adta;
ezért sem az nem számít, aki ültet, sem pedig az, aki öntöz, hanem csak a növekedést adó Isten. Aki ültet
és aki öntöz: egy – és mindegyik a maga jutalmát kapja majd meg, fáradozásának megfelelıen; ugyanis
mi Isten munkatársai vagyunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok. 874
Az ısegyház tehát fenntartotta egységét. Ezek után innen két út vezethet tovább: az egyik a
történelmi kereszténység „kripto-markionita” vonulatának antijudaista értelmezése, amelynek
az a lényege, hogy Pál – állításom szerint csak látszólag – „törvényellenes” kijelentéseit véve
paradigmatikusnak, ezeknek rendeli alá Jézus és a zsidókeresztények törvényhőséget igénylı
mondatait, emezek hatáskörét erıteljesen leszőkítve, gyakorlatilag szinte megszüntetve, és így
teremti meg a teljes korpusz egységét. A másik lehetséges paradigma az, amelyet e tanulmány
egészében igyekszem ismertetni: ez Jézus mondatait tekinti paradigmatikusnak, és ezekkel
igyekszik összhangba hozni Pál látszólag antinomista kijelentéseit. Nagyon fontosnak tartom
kijelenteni – bár ebben a tanulmányban terjedelmi okokból ezt csak illusztrálni tudom –, hogy
míg az elıbbi „mátrixban” szüntelenül megoldhatatlan ellentmondásokba botlik az ember, és
az Újszövetség szövegébıl állandóan kénytelen zárójelbe tenni számos mondatot, hogy az
„egységet” megırizhesse, addig ez az utóbbi megnyugtatóan képes kezelni a teljes szöveg
belsı világát.
Egyáltalán nem véletlen, hogy a keresztény teológia történelmének minden pontján hallani
a mélybıl Markión Ószövetség-tagadó eszméi rejtett búvópatakjának csörgedezését; amely
patak néha felszínre is bukkan az újmarkionizmus nyilvánvaló és kevésbé nyilvánvaló
formáiban. De az éppígy nem véletlen, hogy ugyanez a kereszténység újra meg újra szembe is
szegül ezzel a betegséggel, immunrendszere – ha néha súlyos lázrohamok és gyulladások
közepette is – valamiképp kiveti magából, illetve rendszeresen visszaszorítja a mélységbe.
Teljesen legyızni és felszámolni azonban, úgy tőnik, mindeddig nem tudta, és mint a malária,
még az ıszintén elkötelezett keresztény hívık nagy tömegeinek vérében, vallási
tudatalattijában is ott lappang, néha ki-kiújulva. Ennek a jelenségnek az az oka, hogy a
pogánykeresztény egyház voltaképpen még nem értette meg, nem dolgozta fel helyesen és
874 1Kor 1:11-13, 3:3-9.