Az Újszövetség és a Tóra - Or-Zse

50
állítja, hogy Isten Szelleme végezte el a Tanach végsı kanonizációját, addig az egyházi
hagyomány igen. A kánon javnéi, majd késıbb a szöveg maszoretikus rögzítését illetıen tehát
a hagyomány nem igényli Isten közvetlen kinyilatkoztatásának mőködését, illetve tekintélyét
(bár a bát-kól néha beavatkozott a döntéshozatalba), hanem ezt a próféták utolsó
nemzedékétıl a tekintély írástudókra történı hagyományozásának elvét követve pusztán
emberi, ám mégis helyes, Isten akaratával összhangban lévı döntésként értelmezi. Ezzel
szemben az egyház kezdettıl fogva hitte és hiszi, hogy a hívıkben ugyanúgy – sıt magasabb
szinten és állandóan – benne lakik Isten Szelleme, mint a prófétákban, ezért a szöveg és a
kánon rögzítése valamiképp maga is kinyilatkoztatás, amelyrıl továbbra sem elsısorban a
hagyomány, hanem a Szent Szellem tesz tanúságot az egyes hívıkben és az egyes
gyülekezetekben is, mindmáig.
A Szent Szellem e belsı tanúságtétele különösen felértékelıdött az után, hogy a keresztény
hagyomány egészével szemben a protestantizmus kritikusan lépett fel. Ugyanis, míg a
katolicizmus az apostoli hagyományra és a Szent Szellem továbbra is mőködı
kinyilatkoztatásaira hivatkozva, azokat formalizálva és dogmatizálva építette fel hatalmas
tradíciórendszerét, addig a reformáció ennek számos elemét megkérdıjelezve újra elıtérbe
tolta azt az eshetıséget – amely az elsı századokban is a kereszténység alaphelyzete volt –,
hogy míg egyes hagyományok, illetve kinyilatkoztatások Istentıl, addig mások csak
emberektıl, sıt esetleg démoni forrásból erednek, s így némelyek megırzendık, mások pedig
elvetendık. Ámde ebben az esetben az egyes hívıkben, illetve még inkább az egyes
gyülekezetekben jelenlévı Szent Szellem – emberileg nehezen kontrollálható – valósága a
végsı döntıbíró pozíciójába emelkedik fel, s a Biblia mellett a kinyilatkoztatás második,
egyenrangú forrásává lép elı – mint az elsı századokban –, miközben persze az egyház
egysége problematikussá válik, s a látható egyház az igaz és a hamis próféták (hiszen akikben
Isten Szelleme van, azok prófétáknak mondandók) állandó ütközésének színterévé alakul át
(mint Izrael a próféták, például Jeremiás korában). Ebben a küzdelemben sokan kerülhetnek
arra az álláspontra, hogy – Markiónhoz hasonlóan – belsı tanúságtételükre hivatkozva
elutasítják akár a Szentírás szövegének, akár kánonjának egyes elemeit is. İk önkényesnek
találhatják a másik oldal azon érvelését, amely szintén a saját belsı tanúságtételére – és immár
nem a hagyományra vagy dogmára – hivatkozva kiközösíti ıket az egyházból mint
eretnekeket. Így aztán azt mondani, hogy a teljes keresztény Biblia az – és csak az –, amit az
egyház valamennyi felekezete elfogad; illetve, hogy az egyházhoz azok tartoznak, akik a
teljes Bibliát elfogadják kinyilatkoztatásnak, bizonyos szempontból szintén önkényesnek,
körben forgónak tőnhet, pusztán történelmi, kulturális képzıdménynek, amely nem bír