Stephen King

"Hogy van?", írta Nick.
– Egész jól. Éfélig majd' megégtem. Ez volt a legrosszabb lázam gyerekkorom óta. Még az
aszpirin se segített. Janey ki akarta híni a dokit, aztán fél egy körül eccerűen leesett a láz. Utána úgy
aludtam, mint a tej. És te hogy vagy?
Nick kört formált a hüvelyk- és mutatóujjából.
– Na és a vendégeink?
Nick többször kinyitotta-becsukta a száját, és úgy tett, mintha karattyolna. Dühös arcot vágott.
Ütötte-verte a láthatatlan rácsokat.
Baker hátravetette a fejét és jót nevetett, aztán tüsszögött egy sort.
– Fel kéne lépned a tévébe – mondta. – Leírtad az életedet, ahogy ígérted?
Nick bólintott, és odaadta a két kézírásos oldalt. A seriff leült, és gondosan elolvasta. Amikor
végzett, olyan hosszú és átható pillantást vetett Nickre, hogy a fiú egy darabig zavartan és
elfogódottan szemlélte a saját lábát.
Amikor ismét felnézett, Baker azt mondta: – Tizenhat éves korod óta a magad kenyerén vagy?
Hat éve?
Nick bólintott.
– És télleg elvégezted a gimnáziumot?
Nick egy darabig írt egy papírlapra. "Lemaradtam, mert túl későn tanultam meg írni & olvasni.
Amikor az árvaház bezárt, még épp csak elkezdtem az iskolát. Hat tanulmányi óraegységet tudtam
le ott, másik hatot a chicagói La Salle-ban. A címüket egy levélgyufa borítóján találtam. Még négy
kreditem van hátra."
– Milyen tantárgyakat kell még tanulnod? – kérdezte Baker, azután elfordította a fejét, és
felordított. – Kuss legyen odabe! Majd akkor kapjátok meg a süteményt és a kávét, ha jól leszek és
végeztem itt, nem előbb!
Nick tovább írt: "Mértan. Haladó matematika. Két év idegen nyelv. Ezek a követelmények a
főiskolán."
– Idegen nyelv. Úgy érted, francia? Német? Spanyol?
Nick bólintott.
Baker fejcsóválva elnevette magát. – Hát ez mindennek a teteje. Egy süketnéma idegen
nyelveken akar beszélni. Nem kinevetlek, fiam. Remélem, elhiszed.
Nick mosolygott, bólintott.
– De akkor miért vándorolsz ennyit?
"Amikor még fiatalkorú voltam, nem mertem sokáig egy helyen maradni" – írta Nick. "Attól
féltem, hogy megpróbálnak bedugni egy másik árvaházba vagy ilyesmi. Mire elég idősnek
látszottam, hogy állandó munkát kapjak, az idők lettek rosszabbak. Azt mondták, összeomlott a
tőzsde vagy ilyesmi, de mivel én süket vagyok, nem hallottam meg (ha-ha)."
– A legtöbb helyről hamarosan kitettek volna – mondta Baker. – Nehéz időkben az emberi
együttérzés teje nem csordogál valami vastagon, Nick. Ami az állandó munkát illeti, én talán tudok
találni neked itt valamit, hacsak ezek a fiúk végképp meg nem utaltatták veled Shoyót, sőt egész
Arkansast. De... nem mind vagyunk ilyenek.
Nick bólintott, hogy jelezze, megértette.
– Hogy van a fogad? Jól szétcincálták a szádat.
Nick vállat vont.
– Van még fájdalomcsillapítód?
Nick felmutatta két ujját.
– Nézzed, van némi papírmunkám ezekkel a fiúkkal. Eriggy, folytassad a dolgaidat. Majd később
találkozunk.
DÉLELŐTT FÉL TÍZKOR bejött Soames doktor; ő volt az, aki majdnem elütötte Nicket. Bozontos
fehér hajú, ráncos csirkenyakú, nagyon szúrós kék szemű, hatvan körüli ember volt.