Stephen King

Nem hiszem, gondolta a lány. Hirtelen egyáltalán nem hiszek benne... de azért szívesen veszem.
Ennyit megtehetek.
– Jól van – mondta halkan.
– A Világítótorony motelben leszek. Hívj föl, ha akarsz.
– Rendben. – A volán mögé siklott, és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. A nyelve
kegyetlenül fájt ott, ahol ráharapott.
A fiú odalépett a biciklijéhez, kinyitotta a vasláncot, és a lány mellé gurult. – Szeretném, ha
felhívnál, Fran.
A lány mesterkélten mosolygott. – Meglátjuk. Viszlát, Jess.
Sebességbe tette a Volvót, elkanyarodott, és keresztülvágott a parkolón a Parti út felé. Látta,
hogy Jess ott álldogál a biciklije mellett, háttal az óceánnak, és azon a napon már másodszor vádolta
a fiút azzal, hogy pontosan tudja, milyen képbe kell állni. Ez alkalommal azonban ingerültség
helyett egy kis szomorúságot érzett. Továbbhajtott, azon tűnődve, láthatja-e még ugyanolyannak az
óceánt, mint a történtek előtt. A nyelve kegyetlenül sajgott. Lejjebb eresztette az ablakot, és
kiköpött. Ez alkalommal fehéret. Erősen érezte az óceán sós ízét, amely olyan, mint a keserű
könnyeké.