Stephen King

KÉT NAPPAL KÉSŐBB, július 24-én bukkantak fel. Abagail anyának nem sikerült annyira
felkészülnie, mint szerette volna; megint sántított, és majdnem ágyhoz volt kötve, csak vánszorogni
tudott botra támaszkodva egyik helyről a másikra, alig bírt vizet szivattyúzni a kútból. Egy nappal
azután, hogy levágta a csirkéket és megharcolt a menyétekkel, délután sokáig aludt a
kimerültségtől. Azt álmodta, hogy valami hideg, magas hágóban van a Sziklás-hegységben, a Nagy
Vízválasztótól nyugatra. A 6-os műút kígyózott a tornyos sziklafalak között, amelyek a déli
háromnegyed tizenkettő és a tizenkét óra ötven perc közötti szakaszt leszámítva egész nap árnyékot
vetettek erre a nyiladékra. Álmában nem nappal volt, hanem holdtalan, sötét éjjel. Valahol farkasok
üvöltöttek. És hirtelen egy Szem nyílt ki abban a sötétben, iszonytatóan fordult ide-oda, miközben a
szél magányosan járt a fenyők és a kék hegyi lucok között. Ő volt az, és őt kereste.
Amikor fölébredt abból a hosszú, álomterhes alvásból, fáradtabb volt, mint amikor lefeküdt, és
ismét hálát adott az Úrnak, hogy segítette, vagy legalábbis megváltoztatta azt az irányt, amerre Az
akarta terelni őt.
Legyen észak, dél vagy kelet, Uram és én a dicséretedet zengve hagyom el Hemingford Home-t.
De ne legyen nyugat, ne kelljen a sötét ember felé mennem! A Sziklás-hegység nem elég nagy
közöttünk. Az Andok sem lennének elegendőek.
De ez sem számít. Ha az az ember elég erőre kap, előbb-utóbb eljön megnézni azokat, akik
kiállnak ellene. Ha nem az idén, akkor jövőre. A kutyák elpusztultak, elvitte őket a járvány, de a
farkasok megmaradtak a magas hegyekben, készen rá, hogy szolgálják a Sátán Fattyát.
És nem csupán a farkasok fogják szolgálni.
AZON A NAPON, amikor végre megérkezett a társasága, reggel hétkor kelt, és kettesével vitte be a
gallyakat, amíg forró nem lett a tűzhely, és meg nem telt a fásláda. Isten hetek óta először hűvös,
felhős nappal áldotta meg. Estére eleredhet az eső. Legalábbis az a csípője, amelyik 1958-ban eltört,
ezt mondta.
Elsőnek a pitét sütötte meg, amelyet a kamrája polcain sorakozó befőttekkel és a kerti friss
rebarbarával és eperrel töltött meg. Az eper éppen most érett, hála Istennek, és jó volt tudni, hogy
nem vész kárba. Már magától a főzéstől is jobban érezte magát, mert a főzés az élet maga. Egy
áfonyás pite, két epres-rebarbarás és egy almás. Illatuk betöltötte a reggeli konyhát. Mint egész
életében, most is a konyhaablakba tette ki őket hűlni.
A lehető legjobb tésztát csinálta, noha nehéz volt friss tojás nélkül – ott járt a tyúkólban, mégsem
hozott, ezért senkit sem szidhatott magán kívül. Tojás vagy sem, kora délutánra a göcsörtös
linóleumpadlójú kis konyhát betöltötte a sülő csirkék aromája. Elég meleg lett odabent, így hát
kisántikált a tornácra, hogy elolvassa a napi igét, miközben a Felső Szoba szamárfüles utolsó
példányával legyezte az arcát.
A csirke pont olyan könnyűre és zamatosra sikerült, ahogy akarta. Majd az egyik fickó tör két
tucat zsenge cukorédes tengerit, és kellemesen elköltik idekint.
Miután a sültet papírtörülközőre tette, kiment a hátsó tornácra a gitárjáért, leült és játszani
kezdett. A kedvenc himnuszait énekelte, magas, reszketeg hangja messzire szállt a csöndes
levegőben.
Kín és kísértés tesz próbára,
Számtalan nyűg nyomaszt?
Emeljük magasra szívünket,
Dicsérjük imával az Urat!
A dallam annyira tetszett neki (bár a hallása úgy megromlott, hogy sohasem tudhatta biztosra, jól
fel van-e hangolva öreg gitárja), hogy eljátszott egy újabb himnuszt, majd, még egyet és még egyet.
Éppen belekezdett a "Sion felé menetelünk"-be, amikor észak felől motor hangját hallotta, amint
a megyei út felől közeledik. Abbahagyta a dalt, noha ujjai továbbra is szórakozottan pengették a
húrokat, miközben fejét félrehajtva fülelt. Jönnek, igen, Uram, remekül megtalálták az utat, és most